Mao Ce-tung, a kommunista hérosz, aki néhány tízmillió ártatlan haláláért felel csak, örömmel konstatálta, hogy gyermekét otthagyták egy faluban; a rendszer legfőbb mítosza, a Hosszú Menetelés pedig szép sztori, csak éppen a vezér hordszéken tette meg az utat. S akkor Nicolas Sarkozy ott feszeng az olimpia megnyitóján.

Csunderlik Péter – Pető Péter

A harmadik évezredre Kína, az egykori alvó óriás már nemcsak felébredt, hanem elvonszolta világvágyó irigy-sárga merevedését a fürdőszobáig, kitörölte a csipát a szeméből, és mindannyian emlékezhetünk, hogy állt előttünk a pekingi olimpia megnyitója után: fütyülve a csőbe, forgatva a tárt, nyugatra fújva a füstöt. Nemcsak a sok tűzijáték miatt, hanem mert nem sokkal az olimpia előtt saját műholdját is lelőtte egy rakétával, jelezve, ő már ilyet is tud. Mert „Ázsia leprásainak” (Bruce Lee: Tomboló ököl) már űrprogramjuk is van, de nem olyan, ahogy nekünk Farkas Bercit felküldték bőröndben a Kubaszovval.

A kommunista Kína a huszonegyedik század hatalma. Retteghet az „imperializmus.”

Retteghet az imperializmus

Szóval Thürmer Gyula, Fidel Castro, Kun Béla, Maxim Gorkij lila ködje, közös álma, erekciója eredője és célja, valamint a borgőzös József Attila egy-egy furcsa víziója mintha ott egyesülne a valóságban. A kommunizmus, mint ideológia és megvalósult közpolitika képes működtetni és modernizálni egy országot. Majd még a legnagyobbak közé emelni: évente felavatnak tízezer felhőkarcolót, hegyeket tesznek arrébb, folyók visszafelé folynak, négyezer méter magasan építenek vasutat a Himalájába; íme, a világ leggyorsabban fejlődő országa, egymillió dollármilliomossal. Persze, úgy könnyű, ha közben kizsákmányolják egymilliárd honfitársukat. Mert a világforradalmat már elfelejtették, ahogy Király Linda a Himnusz szövegét.

Azért jó tudni: a kínai államkapitalizmusnak annyi köze van a marxi maximához, alaphoz, meg a komenista felépítményhez, mint a Mariana-árokba süllyedt Kiszel Tündének a felvilágosodáshoz. „És megint fölnéztem álmaim gőze alól, / a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” (József Attila: Eszmélet)

Intravénás ginzeng-méhőpempő

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, még ma is a nacionalista mesegyártásban jeleskedő Kínai Kommunista Párt irányítja az országot, amely organizmus éltető aminosava és intravénás ginzeng-méhpempője a Hosszú Menetelés. Igen, az internacionális kommunista mozgalom közös eposza, a historikus séta, keresztül Kínán, melynek még az Odüsszeia és A gyűrűk ura is csak két oldalról, alulról nyalogathatja golyóit, ahogy meg is rajzolták az Usborne gyerekenciklopédiában.

Nézzük hát a szélesvásznú menetelést.

A földrengető gyaloglás epicentrumában ott buzog távolba révedő tekintettel Mao Ce-tung. Népi hős, kinek alig hetvenmillió ártatlan ember halála szárad a lelkén, nem mintha egy nem lenne éppen elég, mert a véralgebra már csak ilyen. Igaz, erre mondta Szikszai Etus a Szomszédok végén, hogy aki megöl tíz embert, az sorozatgyilkos, aki lemészárol egymillió kurdot, az nemzeti hős.

Szóval Mao legendájának úgy csúcspontja a Hosszú Menetelés, mint Soltész Rezsőnek a Szóljon hangosan az ének.  Az utat nyolcvanezer ember kezdte meg, 1934 októberében. Mao ekkor még kolonc a sereg nyakán, főleg, mert néhány száz embernek Mao korábban összerekvirált holmiját kellett cipelni, amúgy a totális egyenlőség jegyében.

Zsujcsin elbukott, Dorog még áll

Zsujcsin, a kommunista bázis elbukott, az országot irányító Csang Kaj-sek, a Kuomintang párt és a központi kormány vezetője, valamint Kamaszuka a Kincs, ami nincsből szorongatta a vörösöket. Indulniuk kellett, hátha vitorlás bíborcsigaként rácsatlakozhatnak a Szovjetunióra. Megindult a sereg, és csodák szegélyezték útját, ahogy Paolo Coelho írói munkásságát. Ahogy nem érti senki, miképp vehetik milliószámra a brazil köteteit, úgy tetszik érthetetlennek, hogy a szakadár vörösök megúszták. Pedig…

A rongyos gárdának a Kuomintang erői mellett kellett elhaladnia, de Csang Kaj-sek egyelőre nem akarta megsemmisíteni a „menetelőket”. Ugyanis Csang célja az volt, hogy a vörösöket előbb néhány gazdag tartomány felé tereli, amely a központi kormánytól kvázi függetlenül működött, adót alig fizetett, ellenben a helyi hadurak, amolyan lófarkas „Csák Máték” irányították VICO-székházakból. Csangnak pedig ezekre a területekre fájt a feje. Úgy gondolta, rájuk szabadítja Mao Ce-tungékat, hogy aztán maga söpörhesse ki őket, megmentőként, mint Horthy-exterminátor a Gellért-szálló csótányait.

Így a vörös sereget sokáig még annyit sem támadták, mint az Andrássy úton a homoszexuálisokat. Példának okáért Hunan leghosszabb folyóján hidak nem voltak, de a vörösök egyetlen golyót sem kaptak egészen addig, amíg a parancsnokság és a fősereg át nem kelt a természeti akadályon. Aztán a maradék sereget, leszázalékoltakat, culágereket és cenkeket már szétkergették az „üldözők”, mert azért az mégse járja, ha túl nagy sereg kószál keresztül-kasul Kínán.

Pár tízezer mínusz

Pár tízezer mínusz máris, és Csang csak terelte tovább „Mao-hadoszlopot” Kujcsou, meg Szecsuan tartományok felé. Utóbbi különösen értékes volt: gazdag, ötvenmillió lakossal, saját hadsereggel. Finom falat, mint hajléktalannak a szarvashúsos pizza.

Csang semmit nem bízott a véletlenre: a kommunista hírszerzés központját szétrombolta, építgette a Lego-benzinkutat, és közben időnként felkacagott. Hogy minden kocka a helyére kerül, annak hiteles bizonyítékát nyújtotta Kujcsou tartománya. A lokális hadúr tehetetlen volt, megijedt a vörösöktől, mint az egyszeri pápa, akinek nincsen hadosztálya. Csangot hívták hát segítségül, beköltözött, majd pillanat alatt házigazdává vált.

Mao elérkezettnek látta az időt, hogy végleg átvegye a vörös sereg irányítását. Úgy kezdett terve megvalósításába, hogy maga mellé vette a sértetteket, s közösen tervezték a minipuccsot. A szolgák bizton örültek, hogy éppen egymás mellett hordhatják a három bambusz hordszéket. Mao terve nem túl komplex volt: sikerült összekalapálnia egy értekezletet, ahol valakinek vállalnia kellett a felelősséget a vörös állam összeomlásáért. Po Kut, a sereg vezetőjét így sikerült eltávolítani, de Mao nem tudta átvenni sem a sereg, sem a párt vezetését. Igaz, közeli szövetségese, khümm, madzagon rángatott marionettje, Lo Fu lett a szervezet új első embere, tudniillik főtitkára. 

Szecsuán felé félúton

Ideje volt Szecsuan felé indulni, ahová Csang is terelni akarta a sereget. Továbbá ott várt már az akkori legnagyobb vörös hadsereg, Csang Kuo-tao vezetésével. Csakhogy, ha egyesül a két fél, akkor Csang Ku-tao átvette volna az irányítást, és einstandolta volna Mao üveggolyóit, legalábbis így vélte Mao banzájkertészbe oltott jósa a teazaccban.

Ezért Mao, hogy késleltesse a számára végzetes egyesülést, inkább összehozott egy kis csatát. Rajtaütést hajtottak végre egy olyan ellenség ellen, amely mögöttük loholt. Lesújtó eredmény, négyezer halott vagy sebesült, az állomány tíz százaléka odaveszett. A menekülés közben a vörösök hátrahagytak nehéztüzérséget, röntgengépet. Mao nyert, mert a kommunisták veszítettek. Egyelőre nem mehettek Szecsuan felé, ahol várhatóan úgyis kiborították volna Maót a hordszékéből.

A vörösök maradtak Kujcsou tartományban, ahol aztán nemsokára arattak egy kisebb győzelmet. Mao ünnepeltette magát. Ennek nyomán Lo Fu kinevezte általános frontparancsnoknak. Pedig Maót körülbelül annyi katonai tehetséggel áldotta meg a sors, mint a szatmári irgalmas nővérek fafaragó szakkörét.

Mao azonban nem ülhetett a babérjain, így kénytelen volt tovább támadni, mert egyébként mennie kellett volna Szecsuanba azonnal. Sikerült újabb néhány ezer katonát elveszíteni. Ekkor Csang Kaj-sek már bombáztatta őket becsülettel, mert már nagyon Szecsuan közelében akarta látni őket. Így végül a „maoisták” útra keltek, és szüntelen légitámadások közepette, napi negyven-ötven kilométert gyalogolt a sereg. A história epikus részét ezek a napok indokolhatják.

Így kell csinálni e

Mao felesége ebben az időszakban szült gyermeket. A kicsit, persze, hátrahagyták. Nevet sem adtak neki, nem sokára meghalt. Mao, mikor megtudta, mi történt, tőmondatban értékelt feleségének: „Jól tetted. Ezt kell csinálni.” És csak haladt tovább girbe-görbe sárgaköves útján célja felé.

Tibet közelében járt már a sereg, amikor Mao újra legendát írhatott a Tatu-folyó átszelésekor.. A mesekönyvek szerint egyetlen hídon lehetett átkelni, amelyről a deszkákat felszedték, továbbá ellenséges géppuskafészek pihent a túloldalon. Aztán a fészekben legfeljebb gólya akadhatott, meg egy-két buddhista hobó, mert senki nem kezdett Mao kommandójára durrogtatni: a huszonkét emberből álló előőrs minden tagja jó egészségnek örvendett az áthatolás után, amiért mindannyian megkapták a jutalmat: Lenin-zubbony, töltőtoll, pici tálka evőpálcikákkal.

Mao 1935. május 31-én kelt át a hídon. Már csak 300 km választotta el Csang Kuo-taótól. Nyolc hónapja meneteltek már. 1935 júniusában egyesült a két sereg. A menetre indult nyolcvanezer emberből mintegy tízezer maradt a végére. Kuo-tao serege nyolcvanezer főt számlált, jól táplált és felszerelt emberekből állt. Mao nem tehetett semmit, Kuo-tao megkapta a legfőbb katonai tisztséget.

Fő a pártvezetés

A pártvezetést azonban megszerezte Mao. Az egyesült kínai Vörös Hadsereg újra kettévált, Mao egy mocsáron át vezette az övéit. Vérhas, tífusz pusztított a seregben. Lo Fu felesége így írt: „Vérhast kaptam. Minden szégyenérzet nélkül leguggoltam, és végeztem a dolgomat. Aztán felhúztam nadrágom és rohantam a többiek után.” Ez az igazi teambuilding, puccos menedzserek meg inkább golfozni járnak olyan velnesszállókba, ahová csillagos ösvényen vezet az út.

Mao 1935. október 18-án érkezett meg a vörös területre. Mindössze négyezer embere maradt. Egy év alatt mintegy tízezer kilométert küzdöttek le a túlélők. De Mao vezette a pártot, és egyik emberét Moszkvába küldhette az örömhírrel, mire a Kreml elismerte: Mao Ce-tung vezeti a Kínai Kommunista Pártot, mert hiszen az egész tortúra erre ment ki. A Pravda alig két hét múlva vezércikket közölt róla: Mao csillaga felemelkedett.

És aztán: Mao 1937-ben Jenanban letelepedett, majd falfűtést csináltatott magának; elvette Csiang Csinget, a neves színésznőt, és Madame Maóvá tette. 1939-ben már arról értesítette a Kremlt, hogy a kínai Vörös Hadsereg  kétezer-hatszáznyolcvankilenc csatát vívott a közös ellenség, antikomintern japánok ellen, valamint, hogy a párt taglétszáma elérte négyszázkilencvennyolcezret. Mao 1943-tól megkezdte a jenani fiatalok átvilágítását: kínzás, félelem, csuklós akasztás, korbácsolás. Később Mao betiltotta a szabadidős tevékenységeket, a táncot és az éneklést, mindenkinek gondolatvizsgálatot kellett tartania, azaz leírnia azt a gondolatot, amely valaha eszébe jutott, és nem teljesen megfelelő a párt szempontjából, a Donald rágótól egészen az önfojtogató maszturbációig. És végül a legjobb intézkedés: betiltotta az iróniát.

Éljen a Kínai Népköztársaság!

1949-ben győzött a Vörös Hadsereg, azaz a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg az addigra kibontakozó, öldöklő polgárháborúban. Október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, Csang Kaj-sek pedig mehetett Taivanra a balettba és az ENSZ BT-be ugrálni. Mao 1954-ig volt a központi népi kormány vezetője, majd az alkotmány elfogadása után államfő lett. Aztán jött a kulturális forradalom, amikor lelőttek minden dídzsét. Mao 1976 szeptember 9-én hunyt el, de előtte még búvárok segítségével átúszta a Sárga-folyót.

Unatkozó úri ficsúrok ma is hódolnak Mao emlékének. Pedig gyilkolt és gyilkolt. Nem az eszméért, a totális egyenlőségért, hanem sokkal inkább a hatalomért. Az öncélú hatalomért. Mert neki is agyára ment az Egy Gyűrű.

A Mao létrehozta rendszer örököse és fenntartója a Kínai Kommunista Párt. A rendszer emberi jogokat tipor, szólás- és sajtószabadságot tör. A világ meg vigyázzban áll. A Magyar Nemzet címlapon hozza, hogy Orbán végre felvette a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal, Gyurcsány tetszelgett ott, ha csak tehette, Sarkozy és barátai az olimpia megnyitóünnepségén ültek egymás mellett amolyan biodíszletként. Obama elkerült mindenkit Pekingben, aki csak rosszat kacsinthatott volna a rendszerre.

Köphetünk rájuk, de a világnak úgy tetszik, nincs más választása, mint hajbókolni. Milliók gyilkosa teremtette a rendszert, amely most féltérdre állítja a golyóbist.

El lehet ítélni a nyugati meghunyászkodást, erkölcsileg. De erre mondják mifelénk egy-egy házibuli finisében: senki ne beszéljen emelt főről, mert könnyen beverheti a fejét egy faszba.