Albert Speer, a náci birodalom megalomán főépítésze, aki Hitler barátja lehetett volna, ha a történelem leghíresebb egyheréjű fuccsolt festőjének lettek volna barátai Blondie kutyáján kívül. Egy tehetséges szakember, aki főiskolai tanársegédből Éder mester helyett a náci gépezetet kérlelhetetlen következetességgel ellátó fegyverkezési miniszter lett.

Csunderlik Péter- Pető Péter

„Ha Hitlernek lettek volna barátai, én az lettem volna” – ezt nem Göring narrálta nekünk, miközben gyors vágások és bombazúgás közepette menekül bőrönd kokainnal egy új Guy Ritchie-agymenés nyitányában, hanem egykedvűen Albert Speer (városligeti majálison tanult kiejtési lehetőségek: Szper, Sper, Smár). Ha ilyesmit kellene magunkról állítani, lehet, hogy azonnal a testünkre erősítünk tíz-tíz kilónyi robbanószert, aztán egymásnak ugrunk, mint ginzengméhpempőn élő jegyespár. Hitlerrel ugyanis még Facebook-ismeretségbe se szívesen állnánk, mert a végén még ránk írna a cseten: átmegyünk-e az esti nagyszabású stand upjára a nürnbergi sportcsarnokba, hogy hamar összeszarjuk magunkat a wagneriánus ősrobbanástól, „Deutschland, erwache!”, míg végül Hendrik Höfgenként rohangáljunk a reflektorfényben.

Albert másként volt ezzel: 1905-ben született, derekas építészcsaládban, így életének vonalát egy – az érdemeinél kevesebbet bírált jelenség – a nagypapai predesztináció nyomán már felrajzolták az ősök. Hiába volt inkább balos a húszas évek weaimari Németországa, majdnem annyi rasztás biciklis futárral, mint most, a kis hózentrógeres fácánkába nem keveredtek Petőfi-gének, így nem tévedt forradalmi útra, hanem elment építésznek, ahogy a família tervezte sasvízjeles milliméterpapíron.

Aztán a szokásos sztori: diploma, ünnepi családi vacsi szarvaspörkölttel, sörhab, bajuszpödrés, „gut”, „gut”, és vissza a főiskolára asszisztensnek Tessenow professzor mellé. Izgalom eddig annyi, mint a Tisztelet Társasága tisztújító közgyűlésein. Minden akár az Unterwegsben. De most fordítsuk meg a kazettát, mert elérkezett 1930. december 4. Hitler betoppant előadást tartani az intézménybe, s ötezer diák szorongott a teremben. Ma legfeljebb tandíjellenes tüntetésre gyűlnek össze ennyien, már ha Cserpa is bedob egy "Hajrá magyar diákok” - félmondatot.

Speer végighallgatta, és: „Úgy tűnt, új reményt ad valaki, új ideálokat, új megértést, új feladatokat.” Azt. Kakukkfűvel leápolt nemzetszocializmust. A fiatal építész megváltozott – kiemelés tőle. Szép pillanat, mint egy Brezsnyev-nyelves az ötéves ruandai árvafiúnak, vagy amikor a Colonix béltisztítótól lett jól a gyomrom: jobb, mint akármi. Hitlernek amúgy erős emésztési problémái voltak, hiába volt vegetáriánus, az idegeskedés elnyomta a sok rostot.

Speer a következő évben már belépett a pártba. Bár: „nem a szervezetet, hanem Hitlert követtem”. Mivel Hitler nem hazudott a kampányban, hanem mindent leírt előre a Mein Kampfban, ekkora bűn legfeljebb az lehet, ha valaki hadifoglyoknak non-stop a Szomorú szamurájt játssza háromszázezer decibeles hangtornyokból.

Náci munkák profija

Két év múlva Speer végre beért a náci révbe, akár a Tirpitz, miután körbetülkölte az Északi-tengert. A párt berlini szervezete megbízta egy felújítás levezénylésével. A fiatal építész időre végzett az átalakítással, Goebbels írásban fejezte ki háláját. Aztán Hitler, aki hobbiépítész volt, kancellár lett, s valamelyik talpasa újra Berlinbe hívta Speert. Az akkor már Bismarck-osztályú építész pedig szaladt, mint tizenéves fruskák tömegei, ha Puskás Peti-randit ígérnek nekik, hogy a Führerrel rajzolgasson.

1933-ban Speer szervezi a május 1-jét, s az ünnepre lehet, hogy az összes díszkomcsi belógott Mátyás királytól rekvirált álruhában, hogy tanuljon, mert a nácik lehetetlen grandiozitással terhelték a berlini tereket. Sok százezer német vett részt a rendezvényen, amely hatalmi erődemonstrációvá vedlett, némi szakrális szósszal locsolva. A perfekcionisták is csak egy Vikidál-betétet hiányoltak a fináléból, és hogy átrepüljön a híd alatt egy árja Besenyei Péter.

Mindenesetre a neoklasszicizmushoz erősen vonzódó náci tótumfaktumoknak megtetszett a sok CGI, mert Speert menten kinevezték a propagandavezetőség nagyrendezvény-hivatalvezetőjévé. (Csak zárójelben, forrással írjuk, mert forró a téma, de David Pryce-Jones az Albert Speer: The Good Nazi? című cikkében állítja: a náci vezérek ekkor tényleg azt hitték, hogy az építész lehet a kefebajszos góré követője a párt élén.)

A Speernek kiosztott különös címmel egyébként a honi politikai elitet fenntartó roskadozó fészer utolsó rothadó pillére is összeomlott, mert azt biztosan tudtuk, hogy haveroknak és feleségeknek létrehozott kamuposztokban verhetetlen a mi társaságunk, erre itt a nagyrendezény-hivatal.

Idővel Speer már Hitler asztalához került, együtt ehetett vajkaramellát a világtörténelem egyik legnagyobb hatású, és a magánéletében fölöttébb kifinomult szereplőinek egyikével, mert tényleg a Werther’s Original volt a Führer kedvence. Ráadásul 1934-ben meghalt Hitler addigi főépítésze, úgyhogy Speer csillaga még innen a harmincon felragyogott, minth Darth Vaderé, miután szétlőtték az Alderaan bolygót. Az év végi kongresszusra a megalomán páros ifjúja megtervezte a fénydómot: 150 légvédelmi reflektor tizenkét méterenként elhelyezve, kilométer magas fényoszlopot vetített a százötvenezer megjelent fölé. Mintha a Csillag Születik döntője elevenedne meg vagy a Sensation White, hogy maradjunk az ősrobbanás-árja sugárúton.

1936-ban Speernek egész Berlint át kellett terveznie, egy évre rá az építész már a birodalmi főváros általános építészeti felügyelője: az ő feladata volt, hogy rakja össze Germániát, az új világfővárost, de nem legóból, hanem száztonnás márványkockákból és vasbetonból. A feladat csak Babilon építészeti tendereivel hasonlítható össze, vagy ha esetleg rábízzák a Halálcsillagot. Az. Próbáljon meg egyszer majd a saját udvarába garázst építeni a magyar hivatalok felügyeletével, aztán nagyzoljon. Danke schön.

Mindenesetre megálmodott egy diadalívet, amely simán nagyobb lett volna, mint a párizsi Arc de Triomphe, nyolcsávos sugárutakkal. Ötvenkétezer lakást igyekeztek eltüntetni a városból, ami minimum méretes feladatot feltételez, akár a budai villák csont nélküli ingatlanpanamája. Persze, a zsidók házai éppen alkalmasak voltak arra, hogy befogadják a kiköltöztetett polgárokat. Nem faji alapon, persze, csak valaki megbuherálta a rulettgépet.

Aztán már sorjáztak a nemes feladatok, mint például a Birodalmi Kancellária rekonstrukciója. Speer élete pillanatként élte meg a megbízást, ennek jegyében félőrült módon dolgozott, vagy 4500 munkás robotolt az épületben. (Margit-hídon is előfordult, hogy tucatnyian megjelentek.) A végén már 8000-en taposták egymás sarkát, mint a termeszek egy David Attenborough-filmben, és az épület, a lehetetlen határidő ellenére, elkészült. Az amúgy a termeszvárakat csodáló és lelkes biológus Hitler „zseniális építőmesternek” nevezte Speert. Lelkesedésében a vezér még azt is ígérte: „Adjatok nekem öt évet, és nem ismertek rá Németországra!” Mondjuk, hogy nem hazudott a kampányban.

Háborúban: előre!

A háború eleinte nem Speer időszaka volt, ahogy Stohlnak is bele kellett lendülnie a kereskedelmi televíziózásba. Hitlerrel ritkábban randevúzott, katonákra nagyobb igény mutatkozott. Néha épített egy-egy főhadiszállást, ahogy elfelejtett költővel is irat egy-egy szonettet régi haverja, amúgy prevencióként. Merthogy a féltékenység, meg az őrület.

Aztán 1942-ben fordulat történt, ahogy a magyar politikában is Torgyán József távoztával. Hitler kinevezte fegyverkezés- és lőszerellátási miniszterré Albert Speert. Az új tárcavezető szerényen csak „fegyverkezési csodát ígért”, és nem fújta el szavait a Gripenek sugárszele. Bár legfeljebb vízipisztolyban volt otthon korábban, Speer megtanulta a fegyvereket, miként a honi rendőrség a zavargások kezelését 2006 után.

A miniszter hetvenezer hivatalnok felett diszponált. 1942 nyarára a fegyvergyártás össztermelése hatvan százalékkal nőtt, és már simítja Schumacher a reklámban a százhúsz százalékkal dúsabb haját. Speer titka nem túl komplex: felfedezte, hogy a nácik uralta területen be lehet fogni olyanokat, akik tudnak dolgozni. Kommandók keresték a munkásokat. Aztán mehettek fegyvert kovácsolni a kényszermelósok.

Az utolsó előtti háborús évben még haditermelési rekordot állított fel, mindössze tizennégymillió ember dolgozott ekkor a fegyverkezésen. Hol van ehhez képest Matolcsy Berlin-Ankara – banánja? Koncentrációs táborok lakói, hadifoglyok, kényszermunkások. ’43-ban a médiaguru Goebbels vagy a kokainista Göring sem bírt Speerrel, aki éppen a zeniten múlatta idejét. Olyan volt mint a U2, letaszíthatatlannak tetszett.

Aztán, persze, elesett ő is. Himmler, Göring, Goebbels még mesésebb nácik voltak, nagyobb hatalommal, még több összerabolt műkinccsel, így Hitler kedvenc építésze kegyvesztett lett. Állítólag a zsidók mészárlása sem jött be neki, bár nem tudjuk, hogy elvi vagy hatékonysági aggályai voltak. (Aki elhiszi, hogy erről a centire kimért Speer nem tudott fegyverkezési miniszterként, az afféle naíva, mint a másféléves zabálnivaló kislányok tömegei. Ilyen nincs. Pont.)

Speer aztán már idegösszeomlásközelben feküdt kórházban, később menekült volna Hitlertől. Csodás metamorfózisként mindezek után újra rekordokat üldözött, csodafegyverek bevetését erőltette. "Hogy állunk a csodafegyverekkel?" "Jönnek. Jönnek."

Amikor már menekülni kellett, Speer végre valami humanista minimummal próbálkozott, ha addigi életét már az emberi civilizáció elleni háborúnak szentelte. Hitler a Nero-tervvel teljes lerombolást parancsolt visszavonulás közben, Speer csak felperzselt földet. Indoklásként jó dumát szerkesztett: minek lerombolni, úgyis visszafoglaljuk. Hitler azonban ekkor már döntött: ha a német népnek ebben a közdelemben el kell pusztulnia, akkor túl gyenge volt, és nem állta ki a történelem próbáját, így aztán nem egyébre ítéltetett, mint pusztulásra.” Apokalipszis. Most.

’45-ben Speer bevallotta Hitlernek, hogy nem hisz már a háborús győzelemben. Akkor, amikor a végkifejletet már a Fekete-erdő vaddisznócsordái is biztosan tudták. Aztán másnap megint a diktátor vonzáskörébe került Speer, ennek nyomán ismét megvilágosodott: feltétel nélkül a Vezér mögött áll – erősítette meg.

Mondta, hogy megbánta

Amikor a diktátor öngyilkos lett, a fegyverkezést vasököllel irányító Speer zokogott, mint Fidelitas-szórólapkihordó 2006-ban. A nürnbergi perben húsz évre ítélték, zsebében könyvszerződéssel jött ki a spandaui börtönből. Bestsellerek írója lett, a nácik történetének jó ismerőjeként. Még Moldova-könyvek sem fogytak úgy a kora ’80-as években, mint Speer emlékirata, a Hitler bizalmasa voltam, a talán legismertebb ’Jimmy testőre voltam’-típusú kiadvány.

Ráadásul megtanult korrekten nyilatkozni múltjáról, mindig vállalta a közös felelősséget a háborús bűnökért. Sokak szerint csak azért, hogy saját szerepét csökkentse a rezsim létezésében. Fölfoghatatlan mennyiségű bizonyítékot sorolnak fel, hogy tudott mindenről, ami történik, titkos rakétaprojektjeinél zsidók haltak meg, látogatott koncentrációs táborokat, közeli barátja volt Dr. Karl Brandt, aki orvosi kísérletek keretében vesztett oda néhány zsidót, továbbá reggeltől estig hallgatta a náci teambuildingeken Hitler fajelméleti előadásait és történelemfilozófiai fejtegetéseit. Meg persze mentett hidakat és gyárakat.

1981-ben halt meg Londonban. Ha akkor már működik az RTL Klub, lett volna Fókusz-riport, háttérzenének a Kraftwerktől a Das Modell-el, és talán találtak volna feleséget is neki. Mert háborús bűnös: mekkora sztori!

Kérdezzünk meg valakit a koncentrációs táborok lakói közül.

Mondaná, hogy mekkora.