Állandó rettegés az állatvilágban
A farkasokat 1995-ben telepítették vissza, miután 70 évvel korábban túlbuzgó vadászok kiirtották őket. A békeidőben gondtalanul szaporodott a vapiti, a gímszarvas észak-amerikai alfaja, mely a farkasok kedvelt zsákmányállata. A végén már komoly károkat okoztak a parkban, lerágták a facsemetéket és lelegelték az elérhető lombokat. A farkasok visszatelepítésekor a kutatók ezért nemcsak a szabadon engedett ragadozókat, hanem a szarvasokat is figyelni kezdték: félnek-e most, hogy ősi ellenségük visszatért.
A második évben már nyilvánvaló volt a válasz. A farkasmentes területeken a szarvasok élete olyan volt, mint egy Walt Disney-filmben: a nőstények legelésztek, a borjaik pedig vidáman ugráltak körülöttük. Ott azonban, ahol megjelentek a ragadozók, a nőstények táplálkozás közben is éberen figyeltek, borjaik pedig szorosan az oldalukhoz tapadva közlekedtek. Mintha egy háborús övezetbe léptem volna – mondta John Laundre, a New York Állami Egyetem ökológusa.
A farkasok jelenléte, anélkül hogy bármit is tettek volna – csupán a szaguk a levegőben és az ürülékük az ösvényeken – teljesen megváltoztatta a zsákmányállatok viselkedését és eloszlását. Laundre úgy véli, hogy a szarvasok kialakítottak egy fenyegetettségtérképet a fejükben, és ez alapján pontosan tudják, hogy a hegyek veszélyesek számukra, a völgyek pedig viszonylagos biztonságot nyújtanak.
Eddig úgy számolták ki a ragadozók zsákmányállatlétszámra gyakorolt hatását, hogy csak az elejtett állatok számát vették figyelembe. Ráadásul mostanáig az volt az elfogadott nézet, hogy az állatok csak pillanatnyi félelmet éreznek, például hirtelen pánikot, amikor megtámadják őket. Folyamatos félelmet és fenyegetettséget csupán az ember, vagy maximum az emberszabásúak érezhetnek. A további megfigyelések azonban alátámasztották, hogy a szarvasok igenis félnek, és a félelmük sokkal erőteljesebb hatást gyakorol a létszámukra, mint az, hogy valójában mennyit ejtenek el közülük a farkasok. Félelmükben a völgyekben keresnek menedéket, itt azonban nincs elegendő táplálék, ráadásul legelés közben folyton körbetekintgetnek és fülelnek, ezért kevesebbet tudnak elfogyasztani adott idő alatt, mintha békében élnének. A kevesebb táplálék miatt rosszabb kondícióban vannak, emiatt pedig drámaian csökken a születő szarvasborjak száma. Mára a kezdeti 19 000-ről 6000-re apadt a Yellowstone park vapitiállománya.
A farkasok visszatelepítése óta a táj is teljesen megváltozott. Mivel jóval kevesebb a szarvas, a nyár- és fűzfacsemeték, melyeket a növényevők korábban folyamatosan lerágtak, felnőttek és megerősödtek. A nagy fák pedig jól jöttek a hódoknak. Hódvárakat és gátakat építettek belőle, így mostanra a létszámuk egyetlen kolóniáról tucatnyira nőtt. Az általuk létrehozott új tavak ráadásul nemcsak a hódoknak, hanem számos madár-, hal- és kétéltű fajnak is élőhelyet biztosítanak.
A fenyegetettség hatásait másutt is megfigyelték. Az ausztráliai Shark Beach-en szeptembertől májusig buja tengerifűpázsit nő a sekély vízben, benne rendkívül gazdag élővilággal. Ilyenkor tigriscápák bukkannak fel errefelé, a tengeri füvet legelő dugongok (tengeri tehenek) pedig jobbnak látják, ha a mélyebb vizekre eveznek. Télen, amikor nincsenek cápák, kijönnek a sekély vízbe, és vígan legelésznek, sőt még a tápláló gyökereket is kitúrják, megsemmisítve ezzel a tengerifűmezőt.
A Himalájában a hópárducok felderítésére használják a félelem jeleit. Mivel a hópárducot nagyon nehéz észrevenni, követni pedig szinte lehetetlen, ezért a természetvédelmi szakemberek inkább a legfontosabb zsákmányállatát, a kék juhot figyelik. Ahol a juhok nagyobb csapatokba verődnek, és legelés közben folyton felemelik a fejüket, körbenéznek, fülelnek, nagy valószínűséggel jelen van a hópárduc.
Laundre szerint azzal, hogy felismerték, és egyre többen számításba is veszik a félelem ökoszisztémára gyakorolt hatásait, nagyon értékes eszköz került a természetvédők kezébe. Segíthet abban, hogy jobban megtervezzék a visszatelepítési programokat, és megőrizzék mind a veszélyeztetett ragadozókat, mind a zsákmányállataikat.
