Túlpörgött tévéevolúció
HD-felbontás, VGA-csatlakozó (számítógéphez), videokimenet, SCART-csatlakozó, fejhallgató-kimenet, külső antennacsatlakozó, óra, időzített kikapcsolás. Ezek egy (konkrét) felső középkategóriás, 82 centiméteres képátlójú LCD televízió legfontosabb jellemzői 2010 legvégéről, amelyet akkor a neves japán gyártó 240 ezer forint környéki áron kínált. Olyan tévét, amelyik „csak” ennyit tud, ma gyakorlatilag lehetetlen lenne eladni: ebben a kategóriában a Full HD, a közvetlen internetkapcsolat lehetősége, a többféle előtelepített közösségi alkalmazás (Facebook, YouTube stb.), az USB-csatlakozó és/vagy memóriakártya-olvasó, a beépített dekóder (a földi sugárzású digitális adások vételéhez) ma már minimális elvárás, és a fenti ár feléért ugyanakkora (vagy nagyobb) képernyőt, sokkal vékonyabb, könnyebb és szebb karosszériát, LED-háttérvilágítást vagy OLED-kijelzőt, kisebb energiafogyasztást, többféle képjavító technológiát, sokoldalú programozási lehetőségeket kapunk.
A példa egyedi, a jelenség általános: aki két éve megvette a majdnem csúcstévét, ma csupán egy műszakilag elavult, technikai értelemben amortizálódott, a kor tévékövetelményeit messze alulmúló készüléket birtokol, amelynek a piaci értéke közelít a nullához. De borítékolhatóan ugyanígy járnak két év múlva azok is, akik ma döntenek egy középkategóriás készülék vásárlása mellett: verhetik a fejüket a falba, hiszen az akkor már általánosnak számító vezeték nélküli internetes műsortovábbításra, a számítógép wifin történő csatlakoztatására, a telefontartalmak közvetlen lejátszására, a mobil távirányítóként történő használatára (vagyis mindarra, ami a tévézésben akkoriban a mainstream lesz) nem lesz alkalmas a berendezésük.
Az idei CES – a Las Vegasban megrendezett szórakoztatóelektronikai világvásár – egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy a tévéevolúció végletesen felgyorsult, és már nincs olyan ésszerű felhasználói magatartás, amellyel ezt a tempót követni lehet. Immár nem lehet okosan eldönteni, hogy mikor érdemes beszállni: a termékciklusok túlságosan rövidek, és az „első kipróbálókkal” olykor nemcsak az újdonság varázsát fizettetik meg, hanem olyasmit is rájuk sóznak, ami belátható időn belül fejlődési zsákutcának bizonyul. Utóbbira a 3D-s tévé a típuspélda, amelyet a 2013-as CES-en a kiállítók és a közönség tüntető érdektelensége kísért, miközben az előző két évben a térbeli televízió volt a rendezvény egyik sztárja. Időközben azonban kiderült, hogy a nézők inkább a moziba mennek a 3D-s élményért, a háttértévézéshez és a csatornaszörföléshez nem igazán illeszkednek a csak speciális szemüvegben, adott szögből és távolságról élvezhető látványok, az eleinte kalkulált másfélszeres-kétszeres ártöbbletet pedig az „átlagfogyasztó” (akire a piac épül) nem hajlandó megfizetni. Ma már – utolsó mohikánként – a szemüveg nélkül is látható 3D fejlesztője, a Philips hisz a háromdimenziós jövőben – nem kizárt, hogy a holland cég stratégáinak lesz igazuk, és egyszer minden kijelző 3D-s lesz, de addig még nagyon sok 2D-s tévét fognak eladni. A „szemüveges” 3D addig is (opcióként) egy bizonyos szinten felül beépül a televíziókba, viszont prémiumárat már nem lehet elkérni érte.
Egyébiránt másért sem nagyon: most éppen az OLED és a hajlított/hajlítható képernyő jelenti azt az újdonságot, ami érezhető ártöbbletet indukál, de az egyéb műszaki extrákat – mindenekelőtt a tartalommegosztás hardver- és szoftverelemeit – a vásárlók természetesnek tekintik, vagy – ez sem ritka – egyáltalán nem törődnek velük. A Gartner egyik friss felmérése szerint a vásárlók többsége nemhogy a vásárláskor, de a készülék birtoklásának teljes időtartama során sem térképezi fel a tévé szolgáltatáskínálatát, a többség ugyanis változatlanul arra használja a tévét, amire eredetileg kitalálták: tévézésre.
A belső elektronika láthatóan gyorsabban fejlődik, mint a megjelenítés, amit a Samsung szemfülesen ki is használ: tévé két felét még nem lehet külön megvenni, ám a dél-koreai cég vásárlói az 500 dolláros „fejlesztőcsomag” (a minden évben újra kiadott, új processzort és segédszoftvereket tartalmazó Evolution Kit) segítségével a hardvert folyamatosan fejleszthetik és naprakésszé tehetik, anélkül, hogy új televíziót vennének.
Közben azonban ők is kénytelenek szembesülni vele, hogy a „tartós fogyasztási cikk” fogalma ezen a területen értelmét vesztette: arányosan ma is annyit fizetünk egy új lapos tévéért, mint amennyibe anno az első színes tévé került, csak éppen a mostanit – már csak a sokkal rövidebbre kalibrált élettartam, a hosszabb távon beszerezhetetlen alkatrészek és a megfizethetetlen javítási költségek miatt is – biztosan nem fogjuk 20–30 évig használni.
