Az elgondolást tett követte, és Osaki elkezdte egy rendkívül termékeny pókfaj fonalait gyűjtögetni. Több ezer szálat tapasztott össze, és végül három ilyen fonalból egy fonatot sodort. Ezután a hagyományos húrokhoz hasonlóan kifeszítette a különböző vastagságúra sodort pókfonatokat egy hegedűn és egészen különleges hangzást sikerült elérnie. Az acélhúrral, a nejlonszállal vagy a bélhúrral összehasonlítva a pókfonat hangzása a magasabb felharmonikusokban sokkal gazdagabb.

Az acélhúr és a nejlonhúr felharmonikusai jellegzetesen alacsonyabb frekvenciatartományba esnek, míg a bélhúr hangzása hasonló az új pókfonathúréhoz. Ennek egyszerű fizikai oka van, a pókfonat anyagának kisebb a belső súrlódása, vagyis a pókszálak rezgésienergia-elnyelése. Egy amerikai fizikus-hegedűművész, Katherine Selby tesztelte az új találmányt, és rendkívül elismerően nyilatkozott róla. Véleménye szerint a pókfonathúrok hangzása a gazdagabb magas felharmonikusoknak köszönhetően fölülmúlja még a különleges bélhúrokét is.

A pókfonat rendkívüli szakítószilárdságának köszönhetően vékonyabb húrokat lehet a hegedűre erősíteni. Ennek köszönhetően gyorsabban lehet a magas hangokat „előcsalni” a hangszerből. Szilárdságának köszönhetően a pókfonathúr sokkal tartósabb is, mint a vékony bélhúr. Előállítása sajnos ma még rendkívül nehéz, ezért a pókokat intenzívebb „tömegtermelésre” kell ösztönözni.