De kiválóan hasznosítják a különböző tudományterületek kutatói is. Például azok, akik a fizika, a távközlés-informatika, a biológia össze fonódásával próbálják megfejteni, hogyan képesek tájékozódni egyes állatfajok. Tavaly e helyütt már beszámoltunk egy jelentős magyar tudományos eredményről (Magyar sikerért repülő postagalambok, Népszabadság, 2010. április 11.), amiből megismerhettük Vicsek Tamás akadémikusnak és munkatársainak postagalambokkal végzett kísérleteit. Ezúttal emlősökkel folytatott kísérletekről számolt be a Proceedings of the National Academy of Sciences legújabb kiadványában egy kutatócsoport. Az izraeli Weizmann Intézet és a Héber Egyetem munkatársainak vezetésével nemzetközi team azt vizsgálta, hogyan képesek tájékozódni a gyümölcsdenevérek.

Ezek a kis emlősök minden éjszaka jó sok kilométert repülnek oda-vissza, hogy rátaláljanak azokra a fákra, amelyeknek gyümölcsei jelentik a táplálékukat. Laboratóriumokban már eddig is vizsgálták emlősök, például egerek, patkányok tájékozódási képességét, ám ezek a kísérletek nem tükrözhetik a valóságos tájak komplex, bonyolult tulajdonságait, mint amilyenek fölött repülve kell eltalálniuk célpontjaikat a denevéreknek. Az őket vizsgáló kutatócsoport – a neurobiológus Nachum Ulanovsky és az ökológus Ran Nathan vezetésével – a GPS-rendszert hívta segítségül, hasonlóan, ahogyan Vicsek Tamás és munkatársai tették a galambokkal. Ulanovskyék kifejlesztettek egy körülbelül tízgrammos kis készüléket, amely GPS-vevőt, memóriát és még egy csöppnyi elemet is tartalmaz, és ezt ráerősítették a denevérekre. A parányi eszköz annyira könnyű, hogy nem zavarhatja az állatokat a repülésben.

Több egymás utáni éjszakán követték a tudósok a denevérek mozgásait, a tartózkodási helyüktől (egy barlangtól) 12, sőt akár 25 kilométerre található, őket tápláló fákig. A kis állatok meglepően nagy, mintegy 40, esetenként 60 km/óra sebességgel repültek több száz méter magasságban. Navigációs képességeik felülmúlták a postagalambokét. Kiderült, hogy repülés közben túlmentek hasonló fák fölött, mint amilyenek a célpontjuk, tehát meg tudták a fákat különböztetni. A kutatók további kísérletükben néhány denevért elvittek egy másik, az eredetivel megegyező tápláló fákkal benőtt térségbe. Ez a hely a megszokottól 44 kilométerre volt. Innen egyes denevéreket szürkületben eresztettek szabadon, egy másik csoportot pedig táplálkozni hagyták az új helyen, és nem sokkal pirkadat előtt eresztették el őket. Az első csoport tagjai, amelyek még nem ettek, először a megszokott lelőhelyükre repültek, itt könnyedén rátaláltak kedvenc gyümölcsfáikra, belakmároztak, és azután egyenest hazarepültek, míg az utóbbiak, akik már enni kaptak, tüstént haza vették az útjukat.

De hogyan tájékozódtak? Úgy tűnik, hogy az ismerős tájak és a rajtuk lévő objektumok segítették őket a navigálásban. Ennek igazolására újabb kísérletet végeztek. Elvittek denevéreket a barlangjuktól jó messzire, 84 kilométerre délre. Ez egy nagy kráter volt, ahol az odaszállított denevérek egyik csoportját a kráter tetejéről bocsátották el, míg egy másik csoportot a kráter mélyéről. Akiket a tetőről engedtek el, rögvest északnak vették az irányt, és egyenesen hazatartottak. Azok viszont, akiket a krátermélyéről engedtek el, eleinte zavarban voltak, egy darabig ide-oda szálldostak, mielőtt kitaláltak a kráterből. Ezután, a tetőre érve, ők is hazarepültek. A kutatók úgy vélik, ez a magatartás bizonyíték arra, hogy a denevérek „madártávlatból” információkat gyűjtenek a tájról, méghozzá meglehetősen nagy térséget áttekintve. De hozzáteszik, az is valószínű, hogy van még valamilyen rásegítő navigációs mechanizmusuk is, amely támaszuk lehet akkor, ha az agyi térképükön található jelzések nem eléggé megbízhatóak. Ez a háttérrásegítés lehet mágneses mező, esetleg szagok, vagy akár szelek is. Mindenesetre a kísérleteket még folytatniuk kell ahhoz, hogy meggyőző ismereteket nyerjenek emlősök (jelen esetben repülni tudó és mintegy száz kilométeres távolságo-

10 GRAMM

A repülő emlősökre egy 10 grammos készüléket erősítettek, és így vizsgálták tájékozódásukat, miközben akár 86 kilométerről is hazataláltak barlangjukhoz.