A biopszia, azaz a daganatból és környező szövetekből, nyirokcsomókból vett szövetminta elemzése ma még elengedhetetlen része a daganatsejtek felfedezésének, elemzésének, a terápia hatásossága ellenőrzésének, az áttétek felfedezésének – az egész onkológiának. Ám hiába a modern műtéti „lyuktechnika”, az endoszkópiásan egy apró nyíláson át vékony műszerrel történő szövetmintavétel – e biopsziás eljárás mégiscsak megterhelő, így a végtelenségig nem ismételhető invazív módszer. Pedig mind a diagnosztikában, mind a terápiában sokszor hoszszú hónapokon, éveken át folyamatosan kell informálódni arról, mi történt a rákos sejtburjánzással vagy – meggyógyítása esetén – a daganat korábbi helyén.

Ezt helyettesítheti az az apró detektor, beépített kis mérőeszköz, amely a beteg szövetek állapotáról belülről, a „helyszínről” képes folyamatosan információkat közvetíteni a külvilág felé. A biopsziához, a hagyományos szövetmintavételhez meg annyi a köze, hogy ugyanazzal az eszközzel, amelylyel kiveszik a vizsgálandó szövetmintát, nyomban be is juttathatják a detektort.

Michael Cima, az amerikai Massachusetts Technológiai Intézet professzora fejlesztette ki a biopsziás tű belsejében elférő, vékonyka, mindössze öt milliméter hosszú, henger alakú műszert. Alapanyaga polietilén, és megegyezik a különböző ortopédiában használatos, beültethető anyagok, csont- és ízületi protézisek összetételével, azaz a szervezet aránylag jól tolerálja. Kívülről egy hajszálvékony féligáteresztő polikarbonát hártya fedi. Ez a burok olyan fehérjéket, speciális antigéneket tartalmaz, amelyek képesek megkötni bizonyos daganatok által termelt anyagokat.

Cima kísérleteiben rákos egerek antitestjei kötötték magukhoz a human koriogonadotropin (hCG) nevű hormont, amelyet egyes petefészek-, illetve hererákfajták termelnek igen nagy mennyiségben. Mivel a bevonat egy féligáteresztő, szemipermeábilis réteg, a hormonmolekulák behatolnak a kapszula felszínébe, de ki már nem jutnak belőle, így ott felhalmozódnak. E helyi hormonszaporulatot kívülről MRI-vel (mágneses rezonanciás képalkotással) pontosan lehetett mérni és a vizsgálatot számtalanszor meg lehetett ismételni. Így nyomon követhető a daganat sorsa és a terápia hatékonysága. Azaz nem kell ismételgetni a biopsziákat és a többi drága, megterhelő diagnosztikus vizsgálatot.

A beültethető eszköznek nem csak az onkológiában lehet jövője. Cima professzor már kipróbálta a kardiológiában is. Mivel szívinfarktusban és az azt kísérő szívizomelhalásban különböző speciális fehérjék szabadulnak ki, az amerikai tudós egerekbe olyan háromfajta antitestet tartalmazó detektorokat ültetett be, amelyek – miután a rágcsálóknál mesterségesen szívrohamot provokáltak – összekapcsolódtak ezekkel az „infarktusos” fehérjékkel. Minél erősebb az MRI-vel mért jel, annál súlyosabb a szívbetegség lefolyása. Ez a módszer különösen a kevés tünettel járó ún. néma infarktusok kimutatásában számíthat jelentős karrierre.

E beültetett kis tárgyat Michael Cima a New Scientistnek nyilatkozva, nem éppen szerényen, de valószínűleg jogosan, valóságos minilaboratóriumként írta le.

Hogy e beépíthető minilaboratóriumok a kísérleti fázisból mikor jutnak a humán szakaszba, még nem jósolható meg pontosan. De Cima profeszor optimista. Szerinte találmánya három éven belül embernél is kipróbálhatóvá – beültethetővé – válik.

Alig öt milliméteres, és elfér egy biopsziás tű belsejében