Most halhat meg az utolsó...
Az indián nyelvek című –összefoglaló és hiánypótló –munkájáért Siposs András november végén megkapta az MTA Pedagógus Kutatói Pályadíját. Könyvében azt olvashatjuk, hogy Kolumbusz korában az őslakók Észak-Amerikában körülbelül háromszáz, Közép- és Dél-Amerikában ezernél több különféle nyelvet beszéltek. Közülük korábban is sok száz eltűnt már – teszi hozzá immár szóban a hétköznapokon matematika–fizika szakos tanárként dolgozó kutató –, korunkban pedig további néhány száz eltűnésével kell számolnunk. Hiszen vannak olyan indián nyelvek, nyelvjárások, amelyeket már csak két-három vagy akár csupán egyetlenegy idős ember ismer. És ki tudja, ő is meddig él, talán éppen ma halt vagy hal meg…
Az indián nyelvek nagyobbik részének nincs írásbelisége. Ha ezek valamelyikének eltávozik az utolsó beszélője, sírba viszi magával a nyelvéhez, etnikumához, legszűkebb természeti-földrajzi környezetéhez kapcsolódó szokásait, tudását, kultúráját is. Vele elvész az emberiség eddig felhalmozott ismeretanyagának egy ki tudja, mekkora hányada.
Siposs András szerint néhány évtized, évszázad eróziójával legföljebb egy-két tucatnyi indián nyelv dacolhat. Leginkább Dél-Amerikában, ahol a spanyol mellett vagy helyett milliók beszélik – főként Peruban, Bolíviában és Paraguayban – a kecsuát, az ajmarát, a guaranit. A történelem fintora, hogy noha kecsuát már a XVI. században tanítottak a limai egyetemen, a nyelvnek eredeti írása nincs, latin ábécét pedig csak a XX. század negyedik évtizedétől használnak.
Közép-Amerikában vannak félmilliónál több ember ismerte nyelvek (a lista élén a kicsével, a jukatékkal, a mammal és a vazték-navával), Észak-Amerikában – Cooper és May nálunk is jól ismert indiánregényeinek színhelyén – azonban legföljebb a navahót beszélik százezernél többen.
A kutató hangsúlyozza, hogy egy nyelv eltűnése nem okvetlenül jár a hozzá kapcsolódó kultúra semmivé válásával. Már csak azért sem, mert az indián nők több gyermeket szülnek, mint az amerikai átlag. És ha gyermekeik elköltöznek is a szülőhelyükről, és új környezetükhöz alkalmazkodva elhagyják is a nyelvüket, sokáig megőrizhetnek bizonyos szokásokat, ruhadarabokat, táncokat, dalokat. A nagyobb nyelveken nem csak alapfokon létezik iskolai oktatás. Főképpen Kanadában és az Egyesült Államokban jó néhány kisebb nyelven is megjelennek könyvek, újságok, vannak rádió- és tévéállomásaik. És ébredezőben van jó néhány pár ezer vagy még kevesebb embert számláló közösség nyelvi öntudata, elevenen tartják ünnepeiket, szokásaikat, kezdenek büszkék lenni indián voltukra.
„Tudományosan” mondva: Amerikának ezek az indiánjai tőlük telhetőleg őrzik az emberi faj, a világ tudásának diverzitását.
