A koro a mintegy négyszáz tagot számláló tibeti-burmai nyelvcsaládhoz tartozik. Noha ebből csak Indiában százötven nyelvet beszélnek, a National Geographic tudományos folyóirat nyelvészeti expedíciójának szakértői mégsem találták a koro „közeli rokonait”, olyannyira különbözött a család többi tagjától. Felfedezése szinte az utolsó pillanatban történt, hiszen írott változata nincs, s mindössze 800–1200 ember beszéli, többségükben idősek.

Az expedíció nem találomra választotta ki úti célul a Tibettel és Bhutánnal határos Arunasal Prades államot. A tudósok ezt a vidéket a nyelvi térkép „fekete lyukaként” tartják számon, ugyanis felkereséséhez külön engedélyre van szükség, s mindeddig kevés nyelvész dolgozhatott itt, így egyelőre nincsenek megbízható adatok az errefelé honos nyelvekről, térbeli elterjedésükről, beszélőik számáról.

A két amerikai nyelvész, Gregory Anderson (a salemi ÉlőNyelvek Intézete a Veszélyeztetett Nyelvekért igazgatója) és K. David Harrison (a pennsylvaniai Swarthmore College docense) vezette csapat eredetileg a kevéssé ismert aka és midzsi nyelvek feltérképezésére utazott Indiába, ahol csatlakozott hozzájuk egy helyi nyelvész, Ganes Murmu, s együtt kapaszkodtak fel a Himalája hegyoldalaiban fekvő falucskákba, ahol házról házra jártak, s faggatták a cölöpökre épített bambuszkunyhókban lakó, disznót nevelő és rizst, valamint árpát termesztő embereket.

Amint hallgatták, figyelték, tanulmányozták a két alig ismert nyelvet, nagy meglepetésükre egyszer csak egy különös harmadikra lettek figyelmesek. A helyiek korónak nevezték, ám létezéséről soha semmilyen tudományos leírás nem jelent meg.

Feltevésük igazolásául felkerestek egy csöppnyi koro falut, amihez át kellett kelniük egy zúgó hegyi folyón. De megérte, hiszen a helyiek készséggel meséltek életükről, otthonukról, sorolták szavaikat, ami megerősítette, hogy eddig ismeretlen, önálló nyelvre bukkantak.

A koro szókészletében, nyelvtanában, de még fonetikájában is merőben eltér a térség más nyelveitől. Csak két jellemző példa: míg az aka nyelvben a hegy phu, a koróban nggo, a disznó akául vo, míg koróul lele. A helyiek azonban másként gondolják. Szerintük a két nyelv és nép közeli rokon, ugyanazon nyelv két dialektusáról van csupán szó. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az akát a régió hajdani rabszolga-kereskedői beszélték, míg a korót a rabszolgák. Ennek igazolása azonban még további kutatást igényel.

A nyelvészcsoport a National Geographic Maradandó hangok elnevezésű programja keretében igyekszik azonosítani a világ nyelvészetileg még kevéssé feltárt területeit, megörökíteni a – többnyire kihalófélben lévő – kevesek által beszélt nyelveket. A korót talán az utolsó pillanatban fedezték fel, hiszen beszélői alkalmazkodva a környező, nagyobb lélekszámú népekhez, lassan feladják saját nyelvüket, a legfontosabb jellemzőt, ami önálló népként azonosítja őket. Enélkül India több mint egymilliárdnyi népességének egy maroknyi csoportját jelentik csak.

Egy kis nyelv fennmaradásának fontos tényezője, hogy beszélői a sajátjuknak, tulajdonuknak érezzék. Ezt erősítheti egy ilyen kutatócsoport munkája, hiszen ha messziről jött idegenek kíváncsiak rájuk, az táplálja önérzetüket, maguk is fontosnak találják nyelvük ápolását, megőrzését.

A nyelvészek házról házra járva fedezték fel a koro nyelvet