Nemrégiben zajlott le egy világméretű influenzajárvány. Jelenleg tehát épp egy pandémia után, s (valószínűsíthetően) egy újabb előtt, illetve a kettő között vagyunk.

– Amíg ez a járvány tartott, azzal ébredtem s tértem nyugovóra, hogy – képzavarral élve – még a „vízcsapból is ez folyt”, de a történetéről egy szó nem esett. Pedig roppant tanulságos és talán megnyugtató is – vélekedik az orvostörténész.

A betegséget először Angliában írták le 1487-ben, még Amerika felfedezése előtt. Az angolok, lévén akkurátus emberek, Sudor Anglicus néven örökítették meg a tünetek alapján (láz, erős és bűzös izzadás, magas halálozás), mely valószínűleg agresszív, vírus okozta betegség lehetett. A második járvány 1529-ben az angol hajósok révén került át a kontinensre. Amszterdamból indult, s onnan terjedt csakis észak felé: Németalföldön a flamandok, illetve hollandok között szedte áldozatait, és onnan jutott el Skandinávián át Oroszországig. Miért nem terjedt délre, a vallon terület felé? Mintha figyelembe vette volna ez a fránya kórokozó, csak oda megy, ahol nem beszélnek franciául. Persze ez képtelenség, de mégis ily módon szedte áldozatait. Ennél is titokzatosabb, ami Anglián belül és a szigeteken történt: mert míg a kontinensen az elterjedését a nyelvi és szokásbéli különbségekkel vagy a reformáció mindennapi életre gyakorolt térhódításával hozhatjuk összefüggésbe, addig Angliában, ahol antropológiailag jórészt hasonló felépítésűek az emberek, a járvány megkímélte Skóciát és Írországot. Szinte képtelenség, de megállt az angol határnál.

Az igazi jellegzetes járvány, a szezonálisan felbukkanó Influenza di Freddo (a hideg befolyása) végül is 1743-ban Itáliából indult ki. Ez újabb emberveszteséget okozott, s ettől kezdve nevezzük a tünetegyüttest világszerte influenzának. A kifejezést bizonyos nyelvek átvették, mások módosítottak rajta, az angolok rögtön lerövidítették, flueként használva, a németek grippének titulálták. Mi mindig kedveltük a dallamos itáliai szakszavakat, máig ezt alkalmazzuk, jóllehet a XIX. századi nagy nyelvújítás idején náthalázra kereszteltük; a láz jelzővel megkülönböztetve a közönséges náthától.

A XIX. századot nemcsak forradalmak, hanem járványok is bőven sújtották. A mikroszkóppal kimutathatatlan lázas kór, az 1889–92 közötti, Nyugaton „orosz influenzának” nevezett járvány például egymillió embert ölt meg világszerte. Nevéből is kitűnik, ez keletről indult el, ahogy korábban a kolera vagy még előbb a pestis. Ez idő tájt fedezte fel a német orvos, Richard Pfeiffer a Haemophilus influenzae nevű, torok-, középfül-, tüdő- vagy arcüreggyulladást okozó baktériumot, amiről sokáig azt hitték, hogy ez a kórokozó. Ez alaposan megtévesztette az orvosokat, mert amikor aztán az igazi nagy járvány jött, 1918–19-ben, mindenki a Pfeiffer-féle bacilusokat kereste, hol „sikerrel”, hol nem.

Szállási Árpád is utal rá, hogy az orvostörténészek a „spanyolnáthaként” emlegetett 1918-as járványt dolgozták fel aránylag a legjobban, hiszen több halottja volt, mint az ugyancsak négy évig tartó I. világháborúnak. Az Ibériai-félszigeten partra szállt amerikai katonáknál jelentkezett először, ezért nevezték el „spanyolnak”. (Áldozata lett többek között Kaffka Margit és Mednyánszky László is.)

Végül 1933-ban az angol W. Smith és munkatársai különítették el a valódi influenzavírust, amelyről csak később derült ki, hogy mennyire változatos az antigén szerkezete, s milyen sok benne a genetikai variáció, akár a sakktáblán. Épp ezért nehéz – sakknyelven szólva – mattot adni neki. De nemcsak az I. világháború idején és után haltak meg többen a spanyolnáthában, mint a harctereken, de a láthatatlan kórokozók a Rákóczi-szabadságharc időszakában is erősebbnek bizonyultak az ellenségnél.

Az ekkor pusztított pestisről – bár nem kellő hangsúllyal – a történészek is megemlékeznek. A Rákóczi-szabadságharc végén minden öt áldozatból négy a pestis számlájára írható. A döghalál az ellenséget sem kímélte, legfeljebb az ottani jobb közegészségügyi helyzetből kifolyólag az osztrákoknál kevésbé pusztított. Ezek alapján talán meggyőzőnek tűnik a járványok történelemformáló ereje.

Ne feledjük el megemlíteni a patkánybolhák járványterjesztő szerepét sem – hangsúlyozza Szállási Árpád –, melyet csak a XIX. század végén ismertek fel. Napóleon oroszországi katasztrófájára a kiütéses tífusz tette rá a végzetes pontot. A franciák nem tudtak megfelelően tisztálkodni, legyengült a szervezetük, megtetvesedtek, a tífusz kórokozóját pedig ezek a kis vérszívók terjesztik.

Egy másik idevágó legendás történet a Panama-csatorna építéséhez fűződik. A „panama” az utókor szemében a korrupció szinonimája lett, pedig nem csak erről volt szó. Míg a franciák irányították, jobban dühöngött a sárgaláz, mint a korrupció. Amikor az amerikaiak átvették a kivitelezést,W. Reed doktor megtalálta a kulcsot. Rengeteg hálót kért az amerikai államtól, meg petróleumot. Az utóbbit nemcsak a lámpásokba világítani, hanem a pocsolyák felszínére. Így megfulladtak a kórokozókat terjesztő szúnyoglárvák, a csatorna építői védettebbé váltak a veszélyes vérszívók ellen.

Kellemetlenebb formában térhet vissza a télen az új influenza, amely tavaly világjárványt okozott – figyelmeztettek szeptemberben szakértők. A történelemből kiderül, hogy világjárvány esetén az influenza minden újabb hulláma komolyabb megbetegedést okozott az előzőnél. Így volt ez 1918–19-ben is, amikor 50 millióan haltak meg az akkor spanyolnáthának nevezett kórban –hívta fel a figyelmet Hugh Pennigton skót professzor, aki szerint jó ok van azt gondolni, hogy a sertésinfluenza is visszatér.

Az orvostörténészek a „spanyolnáthaként” emlegetett 1918-as járványt dolgozták fel aránylag a legjobban