Volt gyűrű, nincs gyűrű
A kisebb sziklákból, porból és jégből álló gyűrűk felfedezése, szerkezetük pontos megállapítása komoly feladatot jelent a bolygókutatók számára. Régen a Szaturnusz volt az egyetlen bolygó, melynek gyűrűje ismert volt az emberek előtt; hiszen azt már kisebb távcsővel is észre lehet venni. A Jupiter gyűrűjét a mellette elhaladó űrszondák fedezték fel, míg az Uránusz és a Neptunusz gyűrűjének létezését a földi óriásteleszkópok segítségével mutatták ki.
A gyűrűk sokszor túl halványak ahhoz, hogy közvetlenül lefényképezzék őket. Szerkezetük megállapításához ezért a legtöbbször az ún. csillagfedéses módszert alkalmazzák. Amikor a bolygó elhalad egy csillag előtt, akkor a csillag fénye hirtelen lecsökken, hiszen tőlünk nézve a bolygó teljesen kitakarja azt. Ha viszont a bolygót gyűrűrendszer veszi körül, akkor a gyűrűívek már akkor lecsökkentik a csillag fényét, mielőtt azt a bolygó kitakarná. És ez persze azt követően megismétlődik, hogy a csillag ismét előtűnik a bolygó mögül. Minél hosszabb időn át takarja ki a csillagot a gyűrűív, annál szélesebb lehet a bolygó körül a gyűrű. Tulajdonképpen ilyenkor nem is magát a gyűrűt figyeljük meg, hanem azt, ahogyan a gyűrűívek kitakarják a csillag fényét. Az eljárás alkalmazásával például az Uránusz gyűrűrendszerének szerkezetét már azelőtt megállapították, hogy a gyűrűkről az első földi fotó elkészült volna.
Az 1997-ben felbocsátott s a bolygóhoz 2004-ben megérkezett Cassini Szaturnusz körüli pályáról tanulmányozza a bolygót és annak holdjait. A mintegy 1500 km átmérőjű, erősen kráterezett Rhea hold mellett is többször elrepült. Többek között azt mérte, hogy a repülés során milyen változások észlelhetők a Szaturnusz mágneses terében a hold közelében, valamint hogyan változik a becsapódó elektronok száma. Ezek a mérések váratlan felfedezéshez vezettek. Az elektronsűrűség a Rhea mögött szinte nullára csökkent, hiszen a hold „kitakarta” a Cassini műszere által érzékelhető elektronokat, éppen úgy, ahogyan a bolygó a csillagot fedi el előlünk. Ez még önmagában nem lenne meglepő, ám ezt a csökkenést a Rhea közelében, tőle különböző távolságokban is megfigyelték.
Így adódott a feltételezés, hogy bár az űrszonda nem tudta lefényképezni, a Rheának gyűrűje van. Ez komoly felfedezésnek számított, hiszen így ez az első, gyűrűvel rendelkező hold, amit eddig megfigyeltek. Korábban úgy gondolták, hogy a bolygó gravitációs tere nem engedné egy gyűrű létrejöttét a holdak körül. A hold gyűrűrendszerének magyarázatára számos elmélet született. Ezek közül a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a Rheába egy hatalmas test csapódhatott, s az ennek következtében kivágódó törmelék alakult később gyűrűvé.
Ettől kezdve a szakemberek mindent megtettek annak érdekében, hogy „lássák” a gyűrűt. Egy csillagászokból álló kutatócsoport Matthew Tiscerano (Cornell University) vezetésével kiszámította, hogy a Cassini mért adatai alapján a gyűrűt mindenképpen látnia kellene az űrszondának, hogyha sok képet összegeznek. Ha a gyűrű létezik, akkor annak fel kellett volna tűnnie az űrszonda képein. Ám nem ez történt. Bármennyi felvételt is készítettek, a gyűrű csak nem tűnt elő. Ha pedig nem tudta lefényképezni, akkor Tisceranóék szerint más magyarázatot kell találni az eredetileg mért adatokra.
A gyűrűhipotézist tehát minden bizonnyal el kell vetnünk. A jelenség megfejtéséhez még hosszú évek munkája szükséges. A Szaturnusz mágneses terét még jobban meg kell ismernünk, s újabb modelleket kell kidolgozni, újabb szimulációkat kell elvégezni ahhoz, hogy a Rhea körül észlelhető különleges adatok eredetére, vagyis az elektronsűrűség nem várt változására újabb magyarázatot találjunk.
