A rovarok, köztük a kutatók kedvenc kísérleti alanya, az ecetmuslica szagok alapján tájékozódik a világban, s azokat – élettartamukhoz viszonyítva – rendkívül hosszú időre meg is jegyzi. Ezt 1994-ben bizonyította be egy francia kutatócsoport, Thomas Preat vezetésével. Most ugyanez a team annak igazolásán dolgozik, hogy a muslicák tömegben sokkal határozottabban reagálnak egyes szagokra, mint egyenként.

Ehhez elővették a korábbi kísérletet: egy üvegcső egyik végébe szagmintát helyeztek el, a rothadó szőlő ecetmuslicákat bódító „illatát”. Az apró rovar mindaddig közelített is a minta irányába, amíg a kutatók enyhe elektrosokknak ki nem tették. Attól kezdve ez az édes illat a bódító hatás ellenére menekülést váltott ki a muslicák egyedeiből. A pavlovi reflex tehát működik a muslicáknál is, a kellemetlen élmény egy szaghoz kapcsolódva elraktározódik a muslicák agyának százezer neuronja – csak az emberi agy neuronjainak száma százmilliárdos nagyságrendű – jóvoltából.

Most ezt kipróbálták úgy is, hogy kisebb csoportokban engedték be a muslicákat a szagmintát tartalmazó üvegcsőbe. Feltűnt a tudósoknak, hogy az elektrosokk után, a második kísérletnél a muslicák csapatban sokkal határozottabban „fordítottak hátat” a csábító, ám veszélyes illatnak, mint külön-külön.

A Current Biology című folyóiratban leírt kísérlet eredménye új kérdést vetett fel. Mi az oka annak, hogy a bormuslicák csoportban sokkal határozottabban távolodtak el a végzetes illattól, mint egyenként. Vajon van egy vezérük, aki tanítja a többieket? „Elvetettük ezt a feltevést, mert a légyféléket továbbra sem tekintjük csoportos lénynek, hiszen csak a saját fejük után mennek, nem fajtársaik tömegét követik viselkedésükben”

– fejti ki Preat. A kutató úgy véli, a magyarázat alighanem egy olyan molekulában rejlik, amely segíti előhívni az elektrosokk emlékét. Mert a feromon önmagában még nem tartalmaz menekülésre szólító jelet, ehhez kell, hogy a muslicák emlékeiben éljen az illathoz kapcsolódó kellemetlenség. Felvetődött az is, nem létezik-e az ecetmuslicáknak is olyasfajta testbeszédük, mint a méheknek. „Fantasztikus lenne, de nincsen erről szó:  ugyanezt a jelenséget megfigyelték már ugyanis sötétségben is, sőt más légyfajoknál is” – mondja Preat. A legyek emlékezetének kutatása korántsem haszontalan. „Az ember és a légy közös elődje mintegy 600 millió évvel ezelőtt élt” – magyarázza valóban az ősidőkig visszanyúlva Preat –, ám az ingerületátvivők ugyanazok maradtak a két fajban. A muslicák tanulmányozása tehát lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsünk olyan idegrendszeri betegségeket, mint például az Alzheimer-kór.

Két muslica összehajol