Szabó Éva hangja elcsuklik a történet végére. A színésznőt halk tapssal jutalmazza a közönség, ám a bizonytalanság nem a teljesítménynek szól: sokan nem tudnak felocsúdni a döbbenettől, mások zsebkendő után kutatnak a táskájukban. A Centrál Színház nézőtere háromnegyedig telt a gyermekek elleni bántalmazásról szóló felolvasómaratonra. „Na, még egyet meghallgatok, aztán muszáj kimennem, nem bírom" – suttogja egy fiatal lány középtájon, s ezzel sokan vannak így: a felolvasók közötti szünetekben nagy a fluktuáció a nézőtéren. Egyszerre nem lehet sokat elviselni az öt-nyolc perces szövegekből, amelyek kegyetlen sorsokat, összetört gyermekekből lett boldogtalan felnőtteket körvonalaznak.

A jórészt a Beszélj róla! nevű honlapról származó igaz történetek döbbenetesek. Ráadásul olyan ismert hangokon, amilyen a Zsurzs Katié – ha ez egyáltalán lehetséges –, még inkább sokkoló hallani őket. „Bizonyos dolgok mellett az ember szeretné hallatni a hangját" – mondja a színésznő. – Érzek a szövegekben bizonyos fajta önkontrollt, mintha a lejegyzőjük úgy írta volna őket, hogy az olvasók ne érezzék, ő ebbe belepusztult. Csakhogy épp ezáltal megrázóak: érzem a sorok között, mi mindent cipelnek ezek az emberek, elképzelem, hogy mögöttük állok a pénztárnál sorban, és nem tudom, mi miatt olyan keserűek..." Szalay Marianna úgy fogalmaz a színpadról visszatérve: olyan sűrű odabent a csend. Valóban: csak néha zavarja meg egy kis szipogás.

Az esemény szakmai támogatója az UNICEF, amely nemrég rajzpályázatot hirdetett Jó otthon! Otthon rossz? címmel. A beérkező pályaművek közül több is beleillett a családon belüli erőszak tematikájába. Dr. Lux Ágnes, a szervezet gyermekjogi igazgatója lehangoló statisztikákat említ: „Az Európai Unióban minden tizedik lány szexuális erőszak áldozatává válik, mire felnő. Itt nem a mutogatós bácsikról van szó: az erőszakolók leggyakrabban a gyermekek bizalmi köréből kerülnek ki. Nagyon magas a látencia: a gyerekek nincsenek tisztában a jogaikkal. Tudást kell adnunk nekik, a gyermekvédelmi szakembereknek, pedagógusoknak pedig megfelelő módszertant. Ezért is fontos minden hasonló rendezvény.”

Barna Zsuzsa és Bokor Ágnes nézőként érkezett, a lányok a sajtóból értesültek a rendezvényről. „Nagyszabású dolognak tűnt, sok ismert színész adta hozzá a nevét, amit óriási dolognak tartok. Főként azoknak kell hallani az ilyesmikről, akik kompetensen tenni is tudnak ellene. Én biztosan a rendőrök, jogászok, pedagógusok képzésének részévé tenném a bántalmazásról való párbeszédet” – mondja Ágnes. A kérdésre, hogy vajon segíthet-e egy ilyen esemény abban, hogy végre széles körben is beszéljünk a témáról, mindketten hevesen bólogatnak. „Az abúzus még mindig iszonyatos tabu, az áldozathibáztatás hatóságilag és társadalmilag is szinte általános – veszi át a szót Zsuzsa. – Igenis tudnia kell mindenkinek, hogyan élnek az abúzált emberek. Felnőttként mindenkinek, aki részese, akkor is felelőssége van, ha korábban ő maga is áldozat volt.”

Szalay Kriszta színésznő azon kevesek egyike, aki maga is felvállalta, hogy gyerekkorában abúzus áldozata volt. „Csak úgy lehet embereket megnyitni, ha felvállaljuk a saját történetünket. Az összes ma elhangzott esetben az a közös, hogy a felnőttek azt csináltak a gyerekekkel, amit csak akartak, mert azok megbíztak bennük. Sőt: az áldozatoknak volt bűntudata utána! Velem is megtörtént, és még engem szidtak le! Fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, hogy elmondjuk a gyerekeinknek: nem szabad hallgatni.” A színésznőt is megviseli érzelmileg a felolvasás, de örömmel vállalta el a feladatot: „Úgy mondom el a történeteket, mintha velem történtek volna. Átélek és közvetítek.”