Ha nem szeretném a leedsi zenekart, mondhatnám: kárörvendeni mentem, látni, hogyan sül be hét perc alatt a banda az ő pszichedelikus, éteri, a hagyományos popdalszerkezetet hírből sem ismerő számaival. De szeretem az alt-J-t, amelynek második, This Is All Yours című lemeze a múlt év egyik legjobbja volt, és bár minden ellene szólt, az együttes nem sült be. Sőt. Az a bizarr helyzet állt elő, hogy demonstratív jelleggel a nagyszínpad elé tódult mindenki, aki nem vállal közösséget a nyári fesztiválok retró felhozatalával és lakossági tüc-tücével, és átadta magát a dünnyögve éneklős, teátrális, mégis intim, a pazar látványvilág ellenére egyáltalán nem nagyszínpados élménynek.

Az alt-J (amelynek neve a delta jel számítógépes billentyűkombinációját jelöli) olyan, mint a csendes szemüveges srác, akire rányitnak, amikor a fürdőkádban Pink Floydot énekel – aztán a videót fel is töltik YouTube-ra, s szegény döbbenten látja, hogy húszmilliós nézettségnél jár. Gus Unger-Hamilton billentyűs megszeppent tőmondatokban köszönte meg a tombolást két szám között, a közönségből pedig előtört a gyermeki örömmel ugrabugráló mozgásművész, és elringatta magát. Bármire. Többszólamú altfurulya-részletre és templomi fiúkórusokat idéző betétekre, a Matilda című megaslágerre – vagy magára a csendre.

Az emberek csak gyűltek, akadt, aki a porban fekve énekelte üdvözült arccal a szövegeket, mások többemeletes embertornyot építettek magukból a tömegben, a legtöbben pedig összeölelkeztek, és szerették egymást és a pillanatot. Ha a Florence + The Machine-é volt a Nagyszínpad eddigi legjobb koncertje, úgy bizonyosan az alt-J-é a legszentimentálisabb: megcsillantotta a reményt, hogy a gazdasági szempontok nem mindig győznek a művészi értékek fölött.

Meg hát mégiscsak van abban valami vadromantika, hogy a texasi láncfűrészes gyilkosnak öltözött holland elnézést kér, amiért rálépett a lábamra.