Elképesztően híres és up to date sztár ma Florence, mégis nagyon távol áll ő az úgynevezett tökéletes showbiz előadótól. A díva jelző viszont tényleg kijár neki. Érzékeny és szenvedélyes művész, és ez a fellépésein csúcsosodik ki. Nem volt ez másképp most az első magyarországi koncertjén sem, a Szigeten, ahol bizonyította: az érzelmekbe érdemes belehalni. És nyilván egyszer bele is fog.

A Florence + The Machine koncertjét nem lehet egyszerűen elintézni a „jó volt/nem volt jó" tengelyen. Bár elképesztő sok pozitívumot lehet rá mondani. Például, hogy Florence hangja magas tartományban is makulátlanul tiszta és erős, illetve emberfeletti energiákat mozgat meg. A What The Water Gave Me című nyitódal alatt bemozogta a teljes színpadot, és tényleg megfogta a közönséget. Magabiztosságát csak növelte, hogy Glastonbury-ben be kellett ugrania a Foo Fighters helyére – nagy sikerrel véve a feladatot. Ám a mostani formációja még nem rendelkezik annyi slágerrel, hogy magától ugráljon a jónép a sramlijellegű produkciókra.

Marjai János / MTI

Bár természetesen van ilyen kaliberű nótájuk is, például a You Got The Love és Dog Days Are Over – ezek tökéletes lezárásai voltak a dramaturgiailag is makulátlanul megszerkesztett koncertnek. Florence ugyanis komolyan veszi a mesélő szerepét: érzelmekről, melyeket fájdalmas volt megélni. Elindulunk az eufória pillanataitól, a gyönyörön keresztül a szenvedésig. Ezután meg jöhet az újrakezdés. Noha a látvány és hangzás tökéletesre volt csiszolva a szigetes bulin, Florence Welch produkciója nem ezektől lett megismételhetetlen. Rá tényleg azért fogunk sokáig emlékezni, mert önmagát adta. Ő nem tartozik a „jól megcsinált" előadók közé. Még azokat a sorokat is mély átéléssel adja elő, hogy „minden olyan szép és csodálatos", illetve, hogy „mindenki szeresse egymást". Hisz a művészetében. A nóták sokszor a sötét oldalról szólnak, az énekesnő saját tapasztalatairól. A gyerekkori nyomorról, amikor őt küldték el ételért koldulni, vagy a sztárlétnek azon túlkapásairól, amikor annyit ivott, hogy maga is meglepődött, hol és mikor ébredt (akár Amy Winehouse).

A kérdés azonban, hogy vajon tényleg képesek vagyunk-e elhinni neki mindent. Hogy amikor csak teheti, dalon kívül és belül egyaránt, termékenységi táncba kezd, mellyel egyébként a legjobb hipsterek között lenne a helye. Illetve, hogy a refréneknél tényleg kordában tudja tartani az energiáit és a hangját, vagy olykor túlzásba esett a buli kedvéért. De legfőképpen azt, hogy hitelesen meg tud-e halni több tízezer ember előtt. Hiszen a What Kind Of Man előadása során erre vállalkozott: a dal végén előadott shakespeare-i agónia még a Bolsoj nagyszínpadán is elment volna. Florence Welch elképesztően jó színész, bár olykor tényleg felvetődik a teatralitás gyanúja az esetében. Talán akkor vetette el a sulykot, amikor elkezdte felhívni a színpadra a „Hug?" táblákat lengető fiatalokat egy-egy ölelésre.

A nő hatásmechanizmusa mindenesetre végletes: elég sokan vallanak neki szerelmet a közönség soraiból. Talán egy kicsit mi is. De nem, inkább kérnénk egy kis gondolkodási időt.