Egy manhattani lakásba azon a vasárnapon kövér, fekete nő lép be, kalapban, kesztyűben. Megáll az előszobában, figyel. Aztán elkiáltja magát: – Johnny, hol a fenében vagy már?

Johnny hétéves, húsz kiló, és fehér, mint a főzőtejszín. A nagyszobából jön elő, rövidnadrág van rajta és vajszínű ing. Pár perc múlva a fekete nő és Johnny már a metrón ülnek, robognak Harlem felé. Kilépnek az utcára, balra fordulnak, majd betérnek egy templomba. Szomorú, szenvedélyes arcú feketék mindenhol. Aztán a nők énekelni kezdenek, a fájdalomból, reményből, boldogságból gyúrt gospelek betöltik a teret.

Johnny, azaz Jean-Jacques Lebel francia író, képzőművész, műfordító és gondolkodó számára a dzsessz, a gospel és a blues olyan természetes volt, mint pesti srácoknak a vasárnap délutáni kacsázás a Kopaszi-gáton. Mivel szülei hétvégén is dolgoztak, ezért nem volt mit tenni, minden hét utolsó napját Harlemben töltötte a fekete bejárónő oldalán. Ezek a vasárnapok életre szóló élményanyaggal látták el, hiszen egy olyan közegben mozgott otthonosan, ahová fehér kisfiúként nagyon kevesen jutottak el akkoriban.

Lebel Párizsban született 1936-ban, New Yorkba óvodás fejjel került. A Johnny nevet afroamerikai dajkájától kapta, akinek anyja egész életét rabszolgaként élte le. A fiatal Lebel így nem csupán az angol nyelvet tanulta meg, hanem azokat az egyszerű bluesaltatókat is, amelyekkel évtizedekkel korábban a georgiai ültetvényeken dajkáját nyugtatták a szülei.

A Ludwig Múzeumban látható Beat-nemzedék / Allen Ginsberg című kiállítás kurátoraként Budapesten járt művész az 1940-es évek New Yorkja kapcsán azt meséli, hogy tízéves volt, amikor születésnapi ajándékként a család egyik barátja becsempészte egy harlemi dzsesszklubba. A színpad előtti asztalnál kaptak helyet, ő pedig alig kortyolt bele a limonádéjába, amikor az énekesnő belekezdett a Stormy Weather című számba. Aztán jött a többi: a Strange Fruit, az April in Paris, a Love Me or Leave Me. A koncert végén a lelkes kissrác odalépett a megcsodált énekesnőhöz, és megkérdezte, hogy hívják. Az énekesnő szigorúan ránézett, és így szólt: Engem Billie Holidaynek. És téged?

A dzsesszel való találkozás indította el Lebelt a művészetek felé, az 1950-es évek közepétől a kortárs művészeti kezdeményezések vezéralakjává volt. Köszönhetően többek között annak is, hogy anyanyelvi szinten beszélt franciául és angolul, így összekötő kapocsként működött az európai és a tengerentúli művészek között.

Nagy ajándéknak tartja, hogy két anyanyelve van, hiszen így eredetiben olvashatta a beat legnagyobbjait, Ginsberget, Burroughst, Corsót. A kétnyelvűség kapcsán kerül szóba a beat alapregénye, a nemrég új fordításban Magyarországon is megjelent Úton. Egész pontosan az, hogy az angol és a francia anyanyelvi ismerete mindig jól jöhet. Jack Kerouac mondta ugyanis, hogy azért írt angolul, mert az anyja, aki francia-kanadai volt, így nem érthette a műveit. Az öregasszony mindenkit utált: a zsidókat, a négereket, a mexikóiakat, a homoszexuálisokat, a marihuánafogyasztókat és a beateket. Szóval szinte mindenkit, akivel a fia jóban volt.

Bár úgy véli, hogy költészetet hitelesen fordítani lehetetlen, és minden verssel addig kell küzdeni, amíg meg nem értjük az eredeti nyelven, a mai napig Jean-Jacques Lebelt tartják Ginsberg és Burroughs első számú francia fordítójának. A többiek védelmében el kell mondani, hogy valószínűleg keveseknek adatott meg az, ami Lebelnek: közös műhelymunka az írókkal. Az Üvöltés francia változata nem úgy készült, hogy a magányos fordító egy padlásszobában próbálta kitalálni, vajon mire is gondolhatott a szerző. Lebel és Ginsberg néhány doboz cigaretta és pár üveg bor társaságában leült egy íróasztalhoz, és a művet sorról sorra elemezve, értelmezve ültette át franciára.

Pályája során Lebel az irodalom és a zene mellett számos műfajban kipróbálta magát. 1960-ban ő szervezte az első európai happeninget Velencében. Az Egy dolog eltemetése című művészeti akció keretében öltönyös férfiak és nők előtt rituálisan kivégezték Jean Tingueley mechanikus szobrát, miközben Sade márkitól és a dekadens francia írótól, Joris-Karl Huysmanstól olvastak fel idézeteket. 1968-ban tevékeny szerepet vállalt a párizsi diáklázadásokban, magát azóta is anarchistának tartja. Egy évvel később, 1969-ben jelent meg a The Living Theatre-ről szóló könyve, melyben a legfontosabb amerikai avantgárd színházzal kapcsolatos személyes élményeit, utazások, bulik történetét írta meg. A hetvenes-nyolcvanas években a saját tudatával is kísérletezett, az LSD hatása alatt női nemi szervekről készített festményeiből 1988-ban nyílt nagy sikerű tárlata.

És bár életművéből 2009-ben Párizs egyik legfontosabb múzeumában, a La Maison Rouge-ban nyílt átfogó kiállítás, Lebel mégis a barátságokat tartja élete legfontosabb alkotásainak. Ilyen barát volt számára Thelonius Monk is, a saját zsenialitásába élete végére teljesen beleőrülő zongorista. Amikor az ötvenes évek elején Párizsból visszatért New Yorkba, a Broadway közelében lakott. Volt arrafelé egy klub is, ahol minden este Monk játszott. Akkoriban nem volt olyan ismert, a számos harlemi zenészt világhírnévig juttató Riverside kiadó sem figyelt fel még rá, így csupán egyetlen dollár volt a belépő. Lebel minden este ott ült, rendelte a scotchokat, és hallgatta, ahogy Monk játszik. Egy idő után Monk már megismerte, és amikor észrevette a sarokban üldögélő Lebelt, vigyorogva odaszólt: na mi van, öreg, te már megint itt vagy? Aztán játszott tovább.

Lebel ekkor a tenyerével megdörzsöli a homlokát, és az ablak felé néz. Aztán visszafordul, és arról beszél, hogy számára Thelonius Monk olyan formátumú művész volt, mint Dante, Caravaggio vagy Van Gogh. Mégis egy dollárért bárki láthatta, aki az utcáról betért. Ő pedig sokszor betért. A lét ugyanis küzdelmek és veszteségek végtelen sorozata, amely sűrű, fekete tengerként örvénylik felettünk. Néha azonban az ember a felszín közelébe kerülhet, és egy pillanatra kidughatja a fejét a hullámzásból. Oda, ahol Ginsberg sorai, Kerouac sztorijai, Billie Holiday dalai vannak.

Félúton születés és elmúlás, tenger és égbolt között.

Névjegy

JEAN JACQUES LEBEL 1936-ban született Párizsban. Író, műfordító, képzőművész, számtalan kiállítás, fesztivál és művészeti akciócsoport szervezője. A huszadik század művészeti életének egyik fontos szereplője.