Így beszélek, könnyedén és felnőttesen, a désinteressement hideg magasságából, hogy félrevezessem, a szavaimra figyeljen, elmenjen egy kicsit a polcok felé, hogy közben gyorsan, észrevétlenül, még egyszer felhúzzam ezt a bokszoló négert, amit eszem ágában sincs  megvenni, először drága, másodszor a fiam kidob vele, mint Jézuskát, mivel ő korcsolyacipőt kért és futball-labdát.

Általában valami furcsa gyanú alakul ki bennem, ahogy így mászkálok a játékok között. Vajon bizonyos, hogy olyan jól ismerjük a gyermekeinket?

Apáinknak könnyű volt. Ők a tulajdon gyermekkorukra gondoltak, megvették nekünk, amivel ők szerettek volna játszani valamikor, valahogy helyreállt az egyensúly.

Azóta fordult a világ – de mintha nagyobbat fordult volna.

Mintha… mintha nemcsak arról lenne szó, a „technika” századelején, hogy a gyermek mást akar játszani, mint amit mi játszottunk.

Minket egy nemzedék választott el apáinktól.

Őket egy világkorszak mitőlünk.

Nem mást akarnak játszani, mint mi – egyáltalán nem akarnak játszani. Mi történt?  Kiábrándultak? Miből?

Lássuk csak.

Repülőgép, Zeppelin, rádió, mozigép.

Ilyenekkel van tele a kirakat.

Különösen sok a rádiókészülék és a mozi. Ezek, ugye, nem is játékok, illetve játékok ugyan, de nem gyerekek számára lekicsinyítve, mint a villamos vasút – a gyerekemnek vásárlandó rádió és mozi ugyanaz, mint amit mi felnőttek használunk… ám a kisfiam nem kért rádiót és mozit, és nem azért nem kért, mert túl komoly neki, mint ahogy a mi számunkra túl komoly ajándék lett volna egy hegedű vagy egy zongora.

Azért nem kért, mert túlságosan játékosnak találta. Gyerekesnek.

Azt, ami nekünk, e nemzedék felnőtteinek életünk egyik legnagyobb szenzációja, technika csodája, jövő zenéje, egy lépés az Emberi Fajta megváltása felé– rádió, mozi, testvériség, szabadság!

A kisfiam vállat von.

Hol itt a csoda? És miért olyan nagy dolog az egész? Aztán magam is tűnődni kezdek.

Kétségtelen, gyönyörű ajándékot kaptunk, a lángész jóvoltából, Istentót, mikor az első kipattanó villamos szikrát az első Koherer, felfogta – főnyereményt csináltunk, de az összeg nagyságáról még fogalmunk sincsen.

Végeredményben igaza van a kisfiamnak– játékszert kaptunk, s izgalmunk azért oly tartós, megunni azért nem tudjuk, mert használati utasítást nem mellékeltek.

Ő csak azt látja, hogy próbálgatjuk és csavargatjuk. Hegedülünk és zongorázunk rajta.

Azt már sejtjük, hogy társasjáték, egyike a legnagyobb szabásúaknak, ami eddig adatott, a föld alakú kis gyermekszoba lakóinak.

Játék? Igen. De gyermekes játék?

Tovább vitázom fiammal, gondolatban.

Valamikor, párezer év előtt, sokkal jelentéktelenebb, naivabb játékszer indított meg egy korszakot, aminek mindössze annyit köszönhetünk, hogy tudunk a Földgolyó s az Egymás létezéséről, földlakók, e földön. Vasrudacska volt, ami abban különbözött más  fémszilánkoktól, hogy egyik végével mindig ugyanabba az irányba mutatott.

Enélkül a huszadik század Szókratésze és Homérosza és Arisztotelésze még ma se tudna Amerikáról, például.

De volt iránytűje, és megtudtuk, hogy testvéreink élnek itt a közelben, és útra keltünk, és meglátogattuk egymást, és megismerkedtünk, és körüljártuk a gyerekszobát, ajtót, ablakot kitapasztaltunk, s azóta is, ha dolgunk van egymással, útra kerekedünk, vasúttá és autóvá és hajóvá hosszabbított lábon és szárnyakká növesztett karokkal, hogy láthassuk egymást és beszélgethessünk.

Játék? Lehet. De mi lesz belőle, ha komolyan vesszük? Nemsokára fölösleges lesz felkeresni egymást, földlakók, ahhoz, hogy beszéljünk.

Érintkezni, személyesen (mint a szó is mutatja) csak azok számára jelenti a másik élőlény fizikai jelenlétének szükségességét, akiknek apróbb dolguk is van egymással, mint hogy lássanak és halljanak – egyszóval és röviden, a szerelemtől eltekintve, minden egyéb érzéki megnyilatkozás, ami számunkra embertársunkból becses: a képe és a hangja és a mozgása megadatik számunkra anélkül, hogy ugyanazon a helyen tartózkodnánk.

Ez más szóval s a tiszta geometria szempontjából azt jelenti, hogy a közlekedésnek az odajutáson kívül van egy másik megoldása: a megjelenítés.

Ahhoz, hogy a vízcsepp világát megismerjem, két mód kínálkozik: ázalaggá kell válnom, vagy mikroszkópon át kell néznem ezt a világot.

Mi emberek az utóbbit választottuk. Ahhoz, hogy most már a Mars-csillagba eljussunk, szintén két mód van: az egyik (nehezebb) rakétahajót kell építeni. A másik egy tökéletes vetítőszerkezet, amely minden érzékelhető vonatkozásában idedobja nekem azt a távoli világot.

Valószínű, hogy minta mikrokozmoszban, a makrokozmoszban is ezt az utóbbi megoldást fogjuk választani.

Ha a vetítés kétoldalú és tökéletes – ha a világ bármely pontján láthatom és hallhatom a világ bármely más pontját – a Tér problémája, emberi lény számára, társas lény számára éppen úgy megoldódik, mintha a tökéletes közlekedés útján oldottuk volna meg.

Ha Párizst a szobámban láthatom és hallhatom – ha Párizs szobámból láthat és hallhat engem, nem kell Párizsba mennem, ez nyilvánvaló. Viszont, ha nem kell sehová se eljutnom ahhoz, hogy megismerjem a dolgokat – mi célja akkor az életemnek? Egy helyben álljak, mint a szikla? Élet ez?

A kisfiam korcsolyát és sítalpat akar.

Mit mondjak neki a jövőről?

Hivatkozzam nemes és bölcs őseinkre, a zseniális növényekre – hogy egy helyben állanak ők, nincs lábuk, és nincsenek szárnyaik és uszonyaik: megkapaszkodtak az anyaföldben, mert mindent, ami értelmünket s képzeletünket kielégíti, onnan szereznek, s tudnak egymásról s minden más élőlényről anélkül, hogy összeszaladnának?

Mesélnek neki Faremidóról?

S hogy az Übermenschet, ha akarom, ilyen növényféle tökélynek is elképzelhetem – földbe gyökerezve áll, nem kell szétfutnia a világban, mert a világ maga siet el hozzá, odavetül elébe, amikor s amennyire akarja?

Hogy ezt jelenti mozi és rádió – nem felnőttek gyermekes játékszere: új szerve testnek és léleknek a Fajta Fejlődésének nagy színjátékában.

Már megint játék!

Mit érdekli őt ez a felnőttek színjátéka, aminek nem látta az elejét? Hóbort, képzelődés!

Ő nem akar növény lenni és Übermensch lenni és szikla lenni, s Emberiség se akar lenni többé, az a gyanúm, sőt még Ember se – ő egy jókedvű, szaladgáló és kurjongató példánya szeretne lenni ennek az ismeretlen és érdektelen célú tömegnek, és nagyon unalmasnak találja a felnőttek hóbortos játékszereit, amit hóbortos feltevések alapján játszanak, egyedül, automatizmusok, felhúzós vasutak, repülőgép, mozi és rádió – ő a pajtásával szeretne játszani és a tulajdon testével virágokkal és fákkal és hegyekkel és jéggel és hóval… mi pedig csináljuk tovább, bombavetőt és gépfegyvert és hadihajót és egyéb zseniális szerkezeteket.

Neki csak vegyek korcsolyát és futballlabdát.