Kilépés a komfortzónából
A 47 éves amerikai írónő valóban nem a nyomorgó szerzők közül való. Könyveiből eddig 14 millió példányt adtak el világszerte, és 1992 óta valóban szinten minden esztendőben előrukkolt egy regénnyel. És első ránézésre nehéz is lenne nem „női írónak” tekinteni: az internetes oldala és a könyvek borítója egyaránt arra utal, hogy igenis a nők a célcsoport. „Regények családról, kapcsolatokról, szerelemről és sok másról” szól a weboldal mottója.
Ám a Long Islanden született Picoult valóban nem illik az átlag ponyvaírók sorába. Minden regénye komoly társadalmi problémát boncolgat, igaz, könnyen fogyasztható formában. Az a célja, hogy az olvasó elgondolkodjon: ő vajon mit tenne? Korábban rásütötték a bélyeget, hogy csak „szenvedő gyerekekről” ír: sok főhőse valóban súlyos betegségben, születési rendellenességben szenvedő, vagy baleset áldozatául esett gyermek volt.
Ám az utóbbi években ez változott, írt könyvet a melegházasságokról, az iskolai lövöldözésekről és legutóbb a holokausztról is. Minden könyvében feldob egy, a fentiekhez hasonló nehéz témát, majd ugyanazt a technikát követi: minden fontos szereplő szemszögéből megismerjük az eseményeket, így kényszerítve arra, hogy több oldalról vizsgáljuk meg az eseményeket. Van, ahol nem is formál véleményt a feltett kérdésről.
A nővérem húga című, a szervdonorokról és leukémiáról szóló könyvnél az a gyanúnk, ő maga sem tudta, hogy mi lenne a helyes megoldás, azért zárta le olyan kurtán-furcsán a történetet. Máshol azonban nem titkolja véleményét: a Gyere haza című könyvben egyértelműen elítéli a bigottan vallásos csoportot, amely akadályozza a leszbikus főhős életét. Ám Picoult még itt sem hagyja, hogy minden fekete-fehér legyen: belelátunk a hit felé forduló szereplő fejébe is,megértve, mi vitte erre az útra. Egyszer azt nyilatkozta: egyik példaképe Mark Twain, aki képes volt a társadalomkritikát ötvözni a pénzügyi sikerrel, eladott példányszámokkal. És ő volt az, akinek könyvei máig arra kényszerítik az olvasót, hogy kilépjen a komfortzónájából.
Picoult a könyvei által hozott dollármilliók ellenére szerényen él egy New Hampshire-i házban. Egyetemi szerelméhez ment feleségül, akivel a Princetonon találkozott. Három gyermekük közül kettő már „kirepült a fészekből.” Egyik fia homoszexuális – ezt épp akkor vallotta be édesanyjának, amikor Picoult a melegházasságokról szóló könyvén dolgozott. Írás és gyermeknevelés közben még mesterfokozatot is szerzett a Harvardon, oktatáspolitikából. Munkamániás: minden reggel fél hatkor kel, sétával kezdi a napot, majd egészen addig ír, amíg lánya haza nem ér az iskolából.
Családi élete idillinek mondható, és azt vallja: félig-meddig épp babonából van annyi beteg, szenvedő gyermek könyveiben, mert úgy érzi, ha erről ír, vele nem történhet meg. „Persze tudom, hogy ez igazából nem így működik” – teszi hozzá. Az írás gyermekkori álma volt. „Úgy ábrándoztam erről, mint más kislányok arról, hogy balerinák vagy színésznők lesznek. Sosem gondoltam, hogy valóban megtörténik” – nyilatkozta a brit Independentnek. A sikert nagyra becsüli: minden évben hónapokon át turnézik és fáradhatatlanul népszerűsíti legújabb könyvét, találkozik a rajongókkal.
Az utóbbiaktól – állítása szerint – annyira szeret e-maileket kapni, hogy mindegyikre személyesen válaszol – akár napi több százra is. Ez feltehetően azért meghaladja idejét és erejét – lapunk megkeresésére ügynökségének egyik sajtósa válaszolt, pedig Picoult személyes címére írtunk. Valamennyire bizony bántja, hogy nem veszik komolyan irodalmi körökben. De gyorsan el is hessegeti: szerinte a díjaknál fontosabb, hogy minél több embert érjenek el a könyvei. A Telegraphnak még azt is megemlítette: egykor Shakespeare, Charles Dickens és Jane Austen is népszerű, széles körben olvasott szerzők voltak, ma pedig klasszikusnak számítanak. – Ez egy jó érv, nem? – kérdezi, a nagy elődök neveivel próbálva biztatni elsősorban saját magát.
