Az amerikai vendég láthatóan jól alkalmazkodott a természet adta körülményekhez, a színpadként szolgáló, s akácból tákolt szaletli egyszerűségéhez. Potter mentes volt bármiféle sztárallűrtől, érződött, örömmel játszik. Nyitottságát mutatta, hogy amikor az első estét egy fiatalokból, többségében konzervatóriumi hallgatókból álló együttes kezdte, ő is „bejelentkezett”. De nem a szaxofonját vette elő, hagyta, hogy a másodéves Vidákovich Izsák fújja tovább a tenorját. Potter egy menetre a dobhoz ült, majd később a pianínóhoz. Jelezve, egy jó dzsesszzenésznek, zenekarvezetőnek nem árt, ha ért a többi hangszerhez is.

Chris Potter eddig tizenhat saját lemezt jegyez (legutóbbi albuma, a The Sirens az idén jelent meg), s további mintegy százötven lemezen közreműködőként (sideman) szerepel. A Chicagóban született 42 éves muzsikus olyanokkal játszott együtt, illetve készített albumot, mint Herbie Hancock, Dave Holland (akivel egy évtizeden át muzsikált egy zenekarban), John Scofield, Jim Hall, Paul Motian, Dave Douglas, Ray Brown. A Down Beat dzsesszmagazin 2008-as olvasói voksolásán a szaxofon történetének nagyságai között a második helyre szavazták be a legendás Sonny Rollins mögött.

Potter gyerekként gitározni és zongorázni tanult, tízéves lehetett, amikor először vett kezébe egy alto szaxofont. Tizennyolc éves fejjel költözött át New Yorkba és előbb a New School, majd a Manhattan School of Music zeneiskola hallgatója volt. A beboplegenda Red Rodney zenekarában kezdett játszani, innen ívelt felfelé a karrierje zenészként, zenekarvezetőként és zeneszerzőként.

A hazai dzsesszrajongók is nagyon jól ismerik Pottert, Magyarországon járt Dave Holland és Herbie Hancock zenekarában, de saját együttesével, az Underground kvartettal is. A gyakori fellépések magyarázata magyar származású felesége. Ildikó pedig rajong a népzenéért, a táncházakért. Mint mondja, roppant erős a kötődése a hagyományőrző műfajokhoz és együttesekhez, így Chris a rendszeres magyarországi látogatásaikor „nagy dózisban” kapja tőle a népzenét.

Ezt Potter is megerősítette e sorok írójával beszélgetve. – Ildikó érdeme, hogy most már többet tudok a magyar népzenéről, kezdem érezni az ízét – mondja. Szerinte a magyar népzene nagyon erős és inspiráló kulturális hagyaték. Szerencsésnek találja, hogy vannak magyar dzsesszzenészek, akik visszanyúlnak ezekhez a gyökerekhez – tette hozzá. Alighanem ennek a hatásnak a következménye, hogy a Misinek nevezett Dresch Mihállyal szívesen jön össze időnként zenélni. Dresch a dzsessz és a népzene ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki. Sok rajongónak emlékezetes élménye, amikor 2011-ben a Budapest Jazz Clubban Potter először lépett fel a Dresch Quartettel.

Az örömzenélés magyar kifejezésre Potter azzal reagál, hogy találó megfogalmazás, mert a zenélésnek valóban mindig az örömkeltés a célja, lett légyen szó egy baráti összejövetelről, vagy koncertről. A szép dolgok és az eredetiség rendszerint olyankor jönnek elő, amikor nincs egy előre leírt program, kotta. Egymást hallgatni és egymásra reagálni, ez amikor a zene igazi világa megvalósul. Úgy érzi, amikor Misivel együtt játszanak, inspirálják egymást. Igaz, a maga részéről nem tartaná szerencsésnek, ha a viszonylag kevés népzenei ismereteivel ilyen műfajú számokat próbálna erőltetni. Ezért adtak elő együtt legutóbb is inkább standard számokat, azaz neves zenészek széles körben ismert melódiáit. Ám ha magyar zenészekkel, barátokkal lép fel, akkor nem akarja saját stílusát ráerőszakolni a többiekre. Az a szerencsés, ha egymásra figyelnek. S bíznak a másikban, annak zenei reakciójában.