Széman képei digitálisan újrafogalmazott emléktörmelékek, szürreáliák, ahol színes és erősen roncsolt álomvilágban jelenik meg a fotográfus múltja, megannyi talált tárgya, öreg fotója, korábban exponált portréja, úti mozaikja és az utcaszínházasok, vándorkomédiások világa, amelyről évtizedek óta készít felvételeket. Hagyományos analóg technikát kever a digitálissal. Teret, időt, foltot, karcot mos egybe, színez álomszerűvé.

A képek iránti rajongása csipkefinomságú történettel kezdődött. Kisgyermekként, egy délutáni alvásból arra ébredt, hogy a napfény, a szoba lehúzott redőnyének lyukán, mint camera obscurán keresztül az ággyal szemközti falra vetíti az utca életét. Ez az álomszerű film azóta is pereg – immár Széman Richárd saját emlékeivel, életének helyszíneivel, furcsa szereplőivel, szokatlan tárgyaival megtöltve.

(Egy antikvárius…)

Például a családi régiségekkel. Egyebek mellett egy réz kávépirítóval, a nagy gombos rézággyal, az íróasztalon álló, öreg tintatartóval, muzeális szerkentyűkkel, valamint a padláson talált régi fényképek hangulatával, amelyeken keménykalapos urak, fodros ruhás asszonyok sertepertéltek, és matrózruhás gyerekek vigyorogtak műtermi hintalovakon ülve. Aztán mások számára megfejthetetlen családi emlékekkel, amelyek legkülönösebbike egy félkilós ezüstpapír gömb, amelyet Széman fogadott nagymamája az őt tizenhárom évig ostromló udvarlójától kapott bonbonok csomagolópapírjából gyúrt annak idején, és amely ezüstgömb – a legendák szerint – legmélyén a rejtélyes gavallér első szerelmes levelét rejti.

Széman életének filmjében feltűnnek gyermekkorának furcsa játszóhelyei. A cinkotai homokbánya, ahol a múlt század hatvanas éveiben, az ott felejtett rozsdás csilléken még kisebb túlélőtúrákat lehetett tenni, vagy a veszélyes járatokban négykézláb mászkálva háborús emlékeket keresni, valamint a cinkotai kiserdő, ahol a környékbeli gyerekek tolldíszekben pompázva, indiáncsapatokba verődve harcoltak a területért. Ahol a fogságba esett Széman-indiánt egy alkalommal még a kínzócölöphöz is kikötötték.

Ám ebben a filmben feltétlenül helye van a Lenin körúti antikváriumnak, első komolyabb munkahelyének is. Ahol kitűnő kollégákkal töltötte napjait, valamint az üzlet hörcsögével, akinek (legyen szabad ezúttal: akinek…) a bolt dolgozói az egyik könyvespolcon külön birodalmat rendeztek be. S aki egy alkalommal megszökött onnan, félig berágta magát Marx legfontosabb munkájába, ahová aztán úgy beszorult, hogy végül A tőke áldozata lett.

És ne hagyjuk ki az emlékek sorából azokat az éveket sem, amelyek a filmművészet tanulmányozásával, forgatókönyvek írásával teltek. Amelyek közül az egyiket a ma már Kossuth-díjas Tóth János operatőrnek is megmutatta, aki néhány nap múlva némi filmes nyersanyaggal biztatta: forgassa le! Széman Richárd jelentkezett a Filmművészeti Főiskolára, több száz felvételiző közül be is jutott a legjobb húsz közé, de csak hármat vettek fel. Segédoperatőr lett a Magyar Televízióban, később egy rövid időre, immár raktárvezetőként visszakerült a régi könyvek világába. És mert életében a fotográfia nemcsak örök szerelem volt, de napi gyakorlat is, 1993-ban elvégezte a Bálint György Újságíró Iskola fotóriporter szakát, azóta szabadúszó fotográfus. Dolgozott heti- és napilapoknak, üzemi újságoknak, néhány évig egy színész- és modellügynökség fotós műtermét vezette, ahol a világhír felé kacsingató, megszállott álmodozókról készített képeket. Közel húsz éve a nyírbátori Szárnyas Sárkány Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál hivatalos fotósa.

(Egy fotográfus…)

Fotográfus lett tehát, és ezzel régi álma teljesült, hiszen gimnazista kora óta fényképez, a fent említett emlékhalmaz számos elemét megörökítette. Kamaszként fura jelmezekben, különös, régimódi kellékekkel, érdekes környezetben fotózta barátait. Szeret utazni, magára hagyott, régi városrészeket felfedezni. „Ha utazom, mindig megragadnak a málló vakolatok, befalazott ablakok, megtört stukkók, a múlt eldugott, szégyellt maradványai. Ahogy régi fényképein merengő idős ember rója rejtett, sötét szobája mélyét, úgy járom a hátsó utcákat. Nagy ritkán elém bukkan a múltból valami furcsa figura, kalapban vagy zsebkendővel a fején, hatalmas esernyőt lóbálva, öreg, döccenős kerékpárját tolva.”

Nemcsak a múlt megkopott emlékeit örökíti meg szívesen, portrékat is szeret készíteni. De legjobban talán az utcaszínházi előadásokat, ezek szereplőit, a bábosokat, mutatványosokat, csepűrágókat fényképezi. Akik a korszerű felfogás szerint ugyancsak a „múlt eldugott, szégyellt maradványai”, nevesincs különcei, ám akik egyszerű eszközeikkel, ősi gesztusaikkal, közvetlenségükkel, tisztaságukkal ugyanúgy meg tudják szólítani a kisgyermeket, mint a harcedzett színházrajongót.

Széman Richárd néhány éve kísérletezni kezdett, és a hagyományos, analóg fotográfiákat, valamint a digitális technika lehetőségeit felhasználva semmihez sem hasonlító vizuális környezetet hozott létre. Időtlen képein, ahogy ő fogalmaz: „Egy képzelt aranykor nagy bajuszú, sétapálcás isteneit, virágkosár-kalapos istennőit támasztottam fel. Járkáljanak csak a roggyant, zöld mohás falak, matt ablakok között, amelyek az ő korukban még frissen vakoltak voltak, fényes ablakairól sikítva pucolta a foltokat az összegyűrt újságpapír.” Kalapos nő harmonikázik egy mezőn az arra haladó biciklistának, egy férfi tornagyakorlatot mutat be egy pad támláján, bajuszos kikiáltó mereng egy távoli bolygó felé, sárkány úszik égi tavon.

Dokumitológia című (két éve a Mai Manó Házban is látható) kiállításának ezt az alcímet adta: „Mert az idő könyörtelen jonatán”. Meséli: Koncz Zsuzsa dalát így értette félre gyermekkorában, és ez az elhallás is képeket mozgatott meg benne, miként minden körülötte elhangzó szó és minden történet. Kifacsart képeket, amelyek a térrel és az idővel évődnek, összegyúrják a múltat és a jelent. Afféléket, amelyek aztán fotóin is megjelentek később, és amelyek Dokumitológia című kollekciójában és az utcaszínházi előadásokról készített képekben nyerték el végső formájukat. Utóbbi, a Sárkány égi tavon című sorozata két éve járja az országot, a maga sejtelmes módján adva hírt arról a világról, amelyet hosszú évtizedekig avíttnak tartott a művészeti élet, ám amelyet mostanában ismét kezd felfedezni.

(Egy helytörténész…)

Fotósként a XVI. kerületi lapnál is dolgozott, később már újságíróként is. Kezdetben itt is a múlt helyi érdekű csudabogarait kereste. Sorozatot írt/fotózott róluk. Bemutatta az olvasóknak Koncz bácsit, aki az Ikarus-gyár kétkezi munkásaként Afrikában járva pajtáskodott össze a helyi fafaragókkal, hogy később maga is fantasztikus műveket alkosson. Megkereste Bognár úr utódait, aki annak idején az Úri Kaszinó főkomornyikjaként többet tudott a dolgok állásáról, mint egy államfő. Faggatta Csiby bácsit, aki évtizedeken át gyermekkönyveket illusztrált, a Búvár könyvek bogarait rajzolta, templomok freskóit festette, aki derűs lélekkel élte az életét, noha megjárta a második világháború poklát.

Széman Richárd mind jobban beleásta magát lakókörnyezete, Cinkota, Rákosszentmihály, Mátyásföld, Sashalom és Árpádföld múltjába; nem csoda, hogy a helytörténész, Lantos Antal mellett a helytörténeti munkában is egyre gyakrabban vett részt. Ma már hivatalosan is ez a foglalkozása: a XVI. Kerületi Helytörténeti Gyűjtemény archívumát kezeli, a környék múltjáról készít anyagokat a helyi újságnak, és könyveket ír. Előbb az említett cikksorozatot foglalta kötetbe, nemrég a XVI. kerület fényképészműtermeiről szóló könyve jelent meg. Kincses Károly fotótörténész szerint szép, alapos munka. De Széman Richárd, bár hajlamos némi szórakozottságra, ha a múlt aranyrögei között kell rendet tenni, igen precíz munkát végez. Olyankor keres, kutat, rendez, és nem ismer lehetetlent.

Egy könyörtelen jonatán.

Névjegy

SZÉMAN RICHÁRD Budapesten született 1958-ban. Az iskolai tanulmányok elvégzése után dolgozott aranyművesként, antikváriusként, volt segédoperatőr a Magyar Televízióban, később – újabb, immár könyves tanulmányok után – az Állami Könyvterjesztő Vállalat antikvár-raktárvezetőjeként. 1993-ban elvégezte a Bálint György Újságíró Iskola fotóriporter szakát, azóta szabadúszó. Dolgozott heti- és napilapoknak, a Starface Színész- és Modellügynökség fotósa, majd fotóműtermének vezetője lett. Ma a XVI. Kerületi Helytörténeti Gyűjtemény munkatársa, archívumkezelője, több helytörténeti könyv szerzője.