„Szeretlek, anya.” Ez volt a legelső mondat, amelyet a nyolcéves Zozó, az első magyar Bliss-nyelvhasználó fiú megmutatott. A második mondat így szólt: „Utálom a levest.” Kálmán Zsófia nemrég meghívta egy Bliss-tanfolyamra a ma már 37 éves Kollár Zoltánt, aki előadást is tartott.

Sem mozogni, sem beszélni nem tudott Zozó, az orvosnő mégis segített neki megnyílni, mint azóta annyi más gyermeknek. Egyszer hároméves kislányt hoztak vizsgálatra, nem mozgott semmije – olyan volt, mint egy darab deszka. Nem tudná megmondani, hogy miért, de Kálmán Zsófia úgy érezte: ebben a gyerekben sokkal több van. Elkezdtek foglalkozni vele, és mára kedves, nyitott kislány lett. Megmutatni továbbra is nagyon keveset tud, de tisztában van azzal, hogy a külvilág jelzéseket vár tőle.

Nemcsak a végtag-, hanem a beszédmozgató izmok is megbénulnak: gyakran ezzel jár a születéskor elszenvedett agyi sérülés. Baleset is előidézhet ilyen állapotot. Ám a szellemi képességeket mindez nem feltétlenül érinti – az illető mondaná, csak nem tudja… A világgal kommunikálni ezek az emberek is szeretnének, és Kálmán Zsófia életcélja az ő segítésük lett. A következő gyakorlatot szokta elvégeztetni a hallgatóival: bírják ki három percig, hogy nem mozognak, nem beszélnek, és nem használnak gesztusokat. Sosem bírják ki.

A beszédhiányt pótolni sokféle módszerrel lehet, és az élet úgy hozta, hogy a doktornő a Bliss-nyelvvel ismerkedett meg, még a nyolcvanas években, Kanadában (a férjét kísérte a tengerentúlra). Grafikus jelképrendszer ez, félúton a rajzok és a betűk közt. Magyar pszichológus kollégája látogatta meg Torontóban, ő mesélt a Bliss-módszerről. Felütötték a telefonkönyvet, és kikeresték az ottani intézet számát. Kálmán Zsófiát azonnal megragadta a jelképek logikája és egyszerűsége. Ez volt a kapu, amelyen keresztül belépett a súlyosan, halmozottan sérült emberek világába.

Miután megtanulta a Bliss-rendszert, „házalni” kezdett vele. Itt vannak a könyvek, itt van egy új gyógypedagógiai módszer… Elment a Pető intézetbe, nem kellett. Elment a gyógypedagógiai főiskolára, nem kellett. Sehol sem kellett. Meghívták a televízióba, az Ablak című műsorba, ahol megmutattak néhány gyermeket is, akik már ezt a módszert használták. „A nagymamámtól magnetofont kaptam karácsonyra” – mutatta egyikük a Bliss-jelképek segítségével, noha beszélni nem tudott. Ekkor kezdtek érkezni az adományok, magánemberektől és szocialista brigádoktól egyaránt. Megszületett 1987-ben a Bliss Alapítvány, amely 1993-ban megnyitotta az első rehabilitációs központot. Az orvosnő időközben pszichológiából is kandidált.

Átadta a tapasztalatait a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán, ahol 1988 óta tanított Bliss-nyelvet, majd augmentatív és alternatív kommunikációt. Tavaly nyáron aztán nem jelentkeztek nála az új órabeosztás miatt. Kálmán Zsófia érdeklődött – közölték vele, hogy ez a kurzus már nincs beírva. Ennyi.

Egy percig sem volt kétséges, hogy orvos akar lenni. Már kétéves korában hirdette, hogy ő Tudor, a törpe, aki meggyógyítja az embereket, és közben cipelte a hóna alatt édesanyja hatalmas orvosi könyveit. A hetedik osztály után tizennégy évesnek hazudta magát, csak hogy a nyári szünetben kisnővér lehessen a Péterfy Sándor utcai kórházban. Anyja – aki a napokban ünnepelte a századik születésnapját – radiológusként dolgozott, és már orvostanhallgatóként a Pető Intézetbe került. A családban most éppen öt orvos van. Kálmán Zsófia férje sejtekkel foglalkozó kutatóorvos, biokémikus; svéd veje háziorvosi szakvizsgát tett, és jelenleg orvosigazgató; a Svédországban élő lánya is kutató lett, hasonló területen (szülő-gyermek kapcsolat), mint az anyja.

Állami gondozott gyermekek között, csecsemőotthonban kezdte az orvosi karrierjét Kálmán Zsófia. Onnan a János kórházba került, klasszikus gyermekgyógyászati osztályra: sok hasznos tudást szerzett, de érezte, hogy nem ezt akarja csinálni. Már a csecsemőotthonban felfigyelt arra, milyen traumákat okoz, ha egy gyermeket hirtelen elszakítanak az anyjától – és látta, hogy a kórházban sem jobb a helyzet. Cikket is írt erről, amely a Valóság folyóiratban jelent meg 1979-ben. Szülők jöttek a kórházba, kezükben a cikkel, és kérték, hadd látogassák meg a gyereküket. Utálták is ezért az orvosnőt rendesen. Egy évig neves amerikai gyermekklinikán dolgozott (ezúttal is a férje volt kiküldetésben), és amikor elmesélte, hogy a kis betegeket ott játszani engedik, sőt a saját ruhájukat hordhatják, csak szörnyülködtek az itthoni kollégák.

Nevelési tanácsadóban is állást vállalt, pszichoterápiát tanult, és ez már nagyon közelített ahhoz, ami igazán érdekelte. Viselkedészavaros és autisztikus gyermekekkel, zűrös családokkal találkozott. Arra kereste a választ, miként lehet megóvni a problémás gyerekeket attól, hogy az épek társadalma kitaszítsa őket. Végérvényesen az lökte a doktornőt ebbe az irányba, hogy a János kórházból kirúgták. Szörnyű jelentést írtak arról, hogy a gyermekgyógyászati munkára alkalmatlan, az ügyeleteit nem látja el. Ő a saját jellemzésére annyi megjegyzést írt: természetes, hogy nem illeszkedett az osztály közösségébe, hiszen emberi és szakmai tisztessége megőrzése érdekében ezt nem is tehette. Az nem létezik – gondolta –, hogy a szocializmusban egy kétgyermekes családanyát kitegyenek az utcára. De létezett.

Lázadó alkat volt mindig is, már kiskorában az igazság bajnokaként tartották számon. Harmadikos volt, amikor egy bepisilős gyereket kiállítottak az osztály közepére, ő pedig felugrott, sírt, és azt mondta: nem szabad kiállítani, nem tehet róla, hogy bepisil.

A megfelelő irányba fordult ismét az élete. Odament hozzá egy ismeretlen férfi, és közölte: „Hallottam magáról, maga egy szabálytalan ember, nekem ilyenekre van szükségem. Jöjjön el hozzám dolgozni!” A Heim Pál kórház nevelőotthoni részlegének főorvosa volt – így lett Kálmán Zsófiából nevelőotthoni orvos. Csatákat vívott még azért is, hogy a gyermekek rendes pizsamát és ágyneműt kapjanak. Főnöke egy idő után azokba az intézetekbe küldte, ahol rendet kellett teremteni. Előfordult, hogy egyszerre volt a betege egy tizennégy éves anya és az újszülöttje.

Ám végül a nevelőintézeteket is otthagyta. Az egyik intézetben öngyilkos lett egy gyerek, és próbálták eltussolni: ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az orvosnő korábban mindig írásban tiltakozott a tarthatatlan állapotok miatt – az egyik intézményben zárkában tartották büntetésben a lányokat; egy másikban a nevelők felelőtlensége miatt egy gyermeket halálra kínoztak.

Tíz évig volt klasszikus gyermekgyógyász, tíz évig foglalkozott a lelki nyomorúsággal, most elmegy, és a testi nyomorúsággal törődik – határozta el Kálmán Zsófia, aki már évek óta intenzíven dolgozott a Bliss-nyelv magyarra adaptálásán. És következett a Bliss Alapítvány…

Visszavonul az alapítvány vezetéséből 2014. szeptember elsejével – már ezt is eldöntötte. Orvosként tevékenykedni és kutatni a jövőben is szeretne, irányítani és ügyintézni viszont már nem. Nyugodt szívvel adja át kollégáinak a kormányrudat. Írni is több ideje lesz végre: grafománnak nevezi magát. Írt már népszerűsítő tudományos könyveket a sérült és az ép emberek kapcsolatáról, irodalmi publicisztikákat az Élet és Irodalomba, regényt, tanulmányokat, krimit és sok tankönyvet.

Amíg szükség lesz a tudására, szívesen és két kézzel adja. Siet hozzátenni: – Ha már fölöslegesnek érzem magam, vagy zavarok, akkor elmegyek. Unatkozni sosem fogok.

Névjegy

KÁLMÁN ZSÓFIA a gyermekgyógyászat, a gyógypedagógia, a pszichológia és a nyelvészet határmezsgyéjén dolgozik immár évtizedek óta. 1972-ben végzett az Orvosi Egyetemen. Megfordult sok helyen, a csecsemőotthontól a nevelőintézeten és a kórházi gyermekosztályon át a nevelési tanácsadóig. A magyarországi Bliss Alapítvány létrehozója és ügyvezető igazgatója. Írt szakkönyvet, regényt, útikönyvet és irodalmi publicisztikákat is. A lánya orvos, a fia marionettművész; három unokája van.