Csütörtök délután van, ülünk a bazilika mellett egy kellemesnek – és most még viszonylag üresnek – mondható helyen, körülöttünk éppen egy svéd tévéstáb csinálja, amit a tévéstábok szoktak, és közben filozófiáról, illetve a Miskolci Egyetem bölcsészkarán írt diplomamunkájáról beszélgetünk Márta Alexszel. A mostanában inkább ByeAlexként ismert 28 éves fiú alighanem az első magyar filozófus végzettségű újságíró az eurovíziós dalverseny történetében – nem tudom, mennyire fontos ez a rekord, valószínűleg csak egy újabb érdekes adat.

Annyi mindenesetre néhány perc alatt kiderül, hogy A Dal győztese nem tipikus egyede a magyar sztárvilágnak. Még az is véleményes lehet, hogy tavalyi felbukkanásával a Petőfin, illetve az elmúlt hetekben nyújtott produkcióival, múlt szombati győzelmével tagjává vált-e ennek a megítélésünk szerint meglehetősen képzeletbeli csoportnak. Illetve annak a halmaznak, amelyet a magyar közvélemény celebuniverzumként tart számon.

De most az érdekel, miért éppen a Lakatos vs. Popper problémát kezdte kutatni. „Egyáltalán nem kényszerű választás volt, inkább az árral szemben mentem...” – emlékszik vissza. Úgy gondolta, a kontinentális filozófiai vonal nem neki való, ezért inkább az angolszász iskolára jellemző kemény, analitikai vonalra állította az agyát. Közben viszont a tanárai szerint kitűnő érzéke volt az „odamondósabb, mesélősebb” filozófiához. Azzal, hogy a személyiségétől távolabb álló szárazabb bölcseletet választotta, bizonyítani akart.

A tanárainak, a csoporttársainak és elsősorban saját magának. „Mindig is bánni fogom. Talán életem egyik legrosszabb döntése volt ez. Ha máshogy alakul, most valószínűleg nem itt ülünk, hanem éppen PhD-zem valahol...” Miért, most olyan rossz neked? – szól a kérdés, és hát persze hogy nem olyan rossz. Az árral szemben úszás egyébként vissza-visszatérő motívum az életében, tulajdonképpen ennek tulajdonítja A Dalban elért sikert is. Kisebb-nagyobb nyomok utalnak arra, hogy valóban így állhat a dolog. Például az a fontos apróság, hogy ne mondjuk: fricska, hogy a döntőben feltűrt nadrágszárral, kilógó zoknival jelent meg.

Ezt sokan kicsit béna, kicsit szerencsétlen szerelésnek könyvelték el, s ő maga is azt kérdezte a gesztussal: most komolyan kell ez a gyerek, ez a ByeAlex? Úgy tűnik, hogy kellett:megnyerte a versenyt. A versenyt, amelyen eredetileg el sem akart indulni. „Ne már, fiúk!”, így felelt, mikor a menedzsment felvetette, hogy küldjék be a Kedvesem című dalt az eurovíziós felhívásra. Az egyik ok, amiért hanyagolta volna az indulást, hogy nem igazán hisz a dalok versenyeztetésében. Ráadásul már akkor is a (nemsoká megjelenő) szólólemezén dolgozott, és nem akarta, hogy a folyamatos szereplés elvegye az időt az alkotómunkától. Aztán meg: nem érezte, hogy igazi helye volna egy show-műsorban, ráadásul olyanokkal szemben, akik rutinosan mozognak a színpadon.

„Gyakorlatilag úgy mentem a műsorba, hogy előtte soha nem volt még fellépésem. Sokan el is kezdték »savazni« emiatt a produkciót, azt mondták, hogy ez a csávó nem elég jó, nem tud énekelni. Közben meg szerintem tökre tudok énekelni” – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi: rutin híján természetes, hogy vele kapcsolatban nem az jön le, mint például Radics Giginél, akinek a szuper hangja szétszakítja a stúdiót. Azért hallgatott mégis az őt noszogatókra, mert távlati tervei között szerepel, hogy másoknak is írjon szövegeket, illetve komplett dalokat. Akár a mostani versenytársai közül is szóba jöhetne néhány énekes. „Gondoltam, belenézek abba, hogyan élnek, mit élnek át, hogyan működik ez az egész...”

Bár a beszélgetés elején megegyezünk, hogy úgy teszek, mintha egyetlen sort sem olvastam volna a vele kapcsolatos, vasárnap óta kelt bulvárközleményekből, megkerülhetetlen a kérdés: hogyan dolgozza fel a dalát és személyét ért támadásokat. „Van, aki fröcsög, de az normális. Hiszen sokan most éppen nem azt kapták, amire számítottak, vagy amit korábban megszoktak. Majd ezt is megszokják, és jövőre már nem is leszek érdekes” – jósol somolyogva. Azt meg, hogy antisztár volna, sajátosan hazai véleménynek tartja. Egyszerűen csak kilóg a sorból.

Azt mondja, bizonyos hírességek kvázi ellenkampánya sem esett neki különösebben rosszul, inkább Fluor egyik dalszövegrészlete jutott eszébe, jelesül, hogy „ki a pi...a olt?”. És tényleg akadt a hírnévre vergődött szidalmazók között, akiről még sosem hallott korábban. „Néhány emberrel kapcsolatban azért azt éreztem, hogy na ne már, ő is ilyen stílusban mondja a véleményét?” Volt tehát, akiben csalódott, de közben meg – maga is újságíró lévén – nagyon jól tudja, hogyan működik a bulvárgépezet, a hangzatos, klikkvonzó, ám a valósággal nem mindig összhangban lévő címek, idézetek világa. Nem haragszik senkire. De azért azt nem veszi jó néven, ha a családját, a hozzá közel állókat zaklatják. Ők ugyanis nem vállaltak közszereplést.

Ha már privát szféra: lehet, hogy egy ország, lehet, hogy csak a fele, de egy pár maroknyi hallgató egészen biztosan azt találgatja most is, ki lehet az a Kedves, akiről ByeAlex hangos portrét festett nyertes dalában. A kíváncsiskodók hoppon maradnak, és nem csak azért, mert az énekes nem szívesen beszél a magánéletéről. Úgy tartja, az intimpistáskodás ront a zene hitelén. „Képzeld el, hogy szeretsz egy dalt. Úgy érzed, neked szól, rólad szól, a te csajodról szól, esetleg a te csajodnak szól rólad. Aztán kiderül, hogy konkrétan kinek írta ezt a dalt a szerző –és valami eltűnik. Akkor már nem ugyanarról a dalról van szó szerintem. Már nem ugyanazt jelenti. Fölösleges találgatni” – állítja.

Abban maradunk, hogy ByeAlex a Kedvesemben egy ideális karaktert ír le. „Egy gyakorlatilag meseszerű lényt, aki ott van, és támogat, ha kell. Aki nem olyan, mint a többiek. Talán mindenki találkozott már legalább egy ilyen emberrel az életében.” Éppen ez volt a cél: olyan dalt írni, amely mindenkihez szólhat, s amely nagyjából ugyanolyan érzéseket vált ki a hallgatókból. Márta Alex szerint ugyanis „az embereket összeköti valamiféle közös érzék, ami egyúttal meg is különbözteti őket a bolygó összes többi élőlényétől”.

ByeAlexnek egyelőre fogalma sincs, milyen perspektívát kínálhat számára az Eurovízió. Egy biztos: nem az esélytelenek nyugalmával megy Malmőbe, szeretne jól szerepelni. Még akkor is, ha sejtjük, ez a nemzetközi verseny nem okvetlenül a dalokról szól. Elsősorban még is csak „azért megyek ki, hogy az általam kedvelt embereknek végre már magyarul énekeljen valaki. Eléneklem ezt a dalt, azt’ csá!” A sűrű hetekben, hónapokban kevesebb ideje marad dalszerzésre. Hát még a filozófiára – térünk vissza a legelső témához. Minden évben eszébe jut, hogy azért csak jó volna ledoktorálni. Csakhogy ahhoz nagyon tehetségesnek kell lenni, ez a fajta talentum viszont hiányzik belőle. „Megértem, hogy miről szól egy adott filozófiai diskurzus, de nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy tovább görgessem, vagy hogy előálljak egy olyan tézissel, amelyre azt mondják egy adott közegben, hogy na, ez az! Hiába álmodozom: a filozófia és én már nem leszünk házastársak. Legfeljebb örök barátok.”

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD