Így volt ez már tinédzser korában is. Édesapja sosem volt otthon: zenészként hajókon járja a világot ma is. Marianna viszont apás kislány volt. Tizenöt évesen odaállt az édesanyja elé, és közölte: meglátogatom aput. Pár nap múlva már a velencei kikötőben várta édesapját. Később bejárták együtt a Karib-szigeteket: negyven napot töltöttek el együtt egy kicsi, ablaktalan személyzeti kabinban – Marianna, édesapja és a zenekar másik három tagja.

A lányt ez nem zavarta, csak az érdekelte, hogy világot lásson. Bejárta egész Európát, élt Strasbourgban és Kolumbiában: mindig bőröndből.

Szabad gyermekkora volt, szülei hagyták, hadd járja a maga útját. Hangmérnök édesanyja azt mondogatta neki: „Nem tudom megakadályozni, hogy fejjel rohanj a falnak, csak a kezemet tudom odatenni, hogy az ütközést tompítsam.”

Marianna közgazdasági szakközépiskolába járt, majd elvégzett egy mérlegképes könyvelői tanfolyamot. Hogy ez tévút, arra csak akkor jött rá, amikor elkezdett egy biztosítótársaságnál dolgozni. Sikeres volt, még oklevelet is kapott „400 százalékos teljesítményéről”, mégis rá akarták erőltetni a cégnél használatos sablonmondatokat, tárgyalási formulákat. Otthagyta.

Beiratkozott egy magánfőiskolára: sportdiplomáciát, nemzetközi kapcsolatokat tanult. Tetszett neki, minden órán bent volt, mindenki tőle kérte a jegyzeteket. Egy idő után azonban úgy látta, minden csak a pénzről szól, nem a tanulásról, így elfogadta inkább egy kolumbiai levelezőpartnere meghívását. A bogotái kaland akkor ért véget, amikor vendéglátója mindenáron feleségül akarta venni. Amikor megmutatta az esküvő tervezett helyszínét is, a lány fogta a bőröndjét, és hazajött.

Marianna néha elbizonytalanodik: 35 évesen illendő volna, hogy férje, gyereke legyen és fix állása. De hisz abban, hogy Isten jól intézi a dolgokat. Ha rossz felé megy, rajzol egy vargabetűt az életében, és rámutat: neki nem ez az útja.

Római katolikus családban nőtt fel, az erdélyi Böjte Csaba atya könyveit is olvasta. Egy december végi napon úgy döntött: szilveszteri mulatság helyett adományokat visz a dévai árvaházba. Felpakolt egy terepjárónyi mosószert, tartós élelmiszert, meleg ruhát, s elindult. Déván lerakta a csomagokat az üres folyosóra, s fordult is vissza. Budapest határában volt épp, amikor a rádióban megszólalt a 2009-es esztendő végét jelző Himnusz. – Soha ilyen boldog szilveszterem nem volt – mosolyog Marianna, aki azóta is rendszeresen visz adományokat Dévára.

Ekkor már kezdte látni, merre vezet az útja. Most afrikai árvaházra gyűjt. Először 2010-ben járt Afrikában: benevezett a Budapest–Bamakóra. A fővárosból induló rali két héttel és mintegy kilencezer kilométerrel később a világ egyik legszegényebb országában, Maliban ér véget. – Itt összeért minden, ami valaha is érdekelt. Az utazás, a kaland, Afrika és a jótékonyság – mondja Marianna.

A rali karitatív esemény is: minden csapat visz adományokat. Marianna 2011-ben is elindult, akkor versenykategóriában csapatával meg is nyerte a futamot. Úgy érezte: a fekete kontinens kimossa belőle mindazt a szennyet, frusztrációt, panaszt és önzést, amit itt, Magyarországon mindennap megtapasztal. Olyan szegénységet és nyomort látott, s közben annyi őszinte mosolyt, önfeledt kacagást hallott, amit elképzelni sem tudott volna korábban. Azt sem, hogy a kettő együtt létezhet.

– Mindenkire ráférne egy kis Afrika – jegyzi meg. A verseny során sok asszonnyal találkozott, akik kétségbeesetten nyújtották felé gyermeküket, hogy vigye magával, mentse ki őket a nyomorból. Marianna vitte volna az összeset, de hová? Nem hiszi, hogy az afrikai gyerekeknek jó volna, ha kiszakítanák őket környezetükből, ha rájuk erőszakolnának egy idegen kultúrát.

Lassan összeért benne a sok év utazása és keresgélése. Az idén már azért ment a ralira, hogy előkészítse a terepet az árvaháznak Szenegálban. Sokra nincs szükség: egy afrikai gyermek ellátása és iskoláztatása havonta hatezer forintba kerül.

Marianna 2014-ben sem akarja kihagyni a ralit, de akkor már nem a sziklák állatait fogja számolgatni. Assában egyébként három állat állt. Kőből voltak.