Muzsikálás örök sötétben
Vagy mennyire nehéz lehet pontosan együtt muzsikálni másokkal a sötétben. Márpedig a Landini együttes tagjai közül senki sem lát. A zenekar nem véletlenül vette fel még 1976-os megalakulásakor Francesco Landini, a XIV. században élt itáliai vak zeneszerző nevét. Idehaza jelenleg a Landini az egyetlen olyan formáció, amelyben kizárólag látássérültek muzsikálnak.
Hivatalosan nyolcan vannak (Kovács Pál, Kovácsné Hegyi Jolán, Plank László, Gál András, Géczy Sándor, Ferenczi István, Remes András és Stolmár Barbara), de a repertoárjukat úgy állították össze, hogy akár öten is képesek legyenek egy teljes koncertet adni. Több száz zeneművet ismernek, érdeklődési körük a középkori zenétől a kora barokkig terjed, ennek megfelelően a korszakban kedvelt hangszereken (furulyán, gitáron, csörgődobon, blockflötén, lanton) játszanak.
Az alapítók közül már csak hárman maradtak. Kovács Pál, a zenekar vezetője meséli, hogy a vakok iskolájába járó barátok eredetileg az akkor még létező (szintén vakokból álló) Homérosz kórus kísérő zenekaraként álltak össze egy kis zenélésre. Annyira megszerették a közös muzsikálást, hogy később felnőttként is együtt maradtak. Hivatásos zenész egyikőjükből sem lett, hétköznapokon telefonközpontosként, zongorahangolóként, kefekötőként dolgoznak. Akad köztük rokkantnyugdíjas is, míg a legfiatalabb tag még egyetemista, szociális munkásnak tanul.
Hetente egyszer próbálnak. Sokáig nem volt gond a helyszínnel, hosszú évekig a vakok országos szövetsége biztosított számukra próbahelyet, néhány éve azonban megszűnt ez a lehetőség. Azóta a Kovács házaspár gazdagréti lakótelepi lakásában jönnek össze péntek délutánonként. Kissé szűkösen vannak: a 28 négyzetméteres garzonban el kell férniük a zenészeknek és a hangszereknek is. Általában havi egy fellépésük van, jórészt kiállításmegnyitókra, művelődési házakba, iskolákba, templomokba hívják a zenekart.
Pénzt csak útiköltségre fogadnak el. Örülnek minden koncertlehetőségnek, szívük szerint akár meg is dupláznák a fellépéseik számát. Ahogy Kovácsné Hegyi Jolán meséli, nem könnyű vakon kottát írni vagy olvasni. A hagyományos ötvonalas kottával ellentétben a látássérültek a Braille-írás speciális jeleit használják az egyes hangjegyek megjelölésére. Mivel muzsikálás közben nem tudják nyomon követni a partitúrát, a közös zenélésbe csak akkor vághatnak bele, ha már az összes tag bemagolta a kottát. Gál András szerint az új számok megtanulása előtt komoly hangszerelői munka is vár rájuk, hiszen minden egyes zeneművet át kell dolgozniuk az általuk használt instrumentumokra.
A próba egyébként jóval „hangosabb”, mint más együtteseknél. A zenekarvezető karmesteri pálca híján kizárólag verbálisan irányíthatja a zenészeket, így minden egyes instrukciónál túl kell harsognia a társait. Az éppen próbált zenemű végén újra felkapcsolom a lámpát. A Landini zenekar tagjai ezt sem veszik észre. Megbeszélik a javítanivalókat, aztán megegyeznek a következő zeneszámban. Ami minden alkalommal egyformán kezdődik el. Előbb csak óriási hangzavart hallani, majd váratlanul kiemelkedik Kovács Pál erős hangja: „Gyerekek! Szilencium! Egy-két-há…”
