– Nézd, meg lehet pendíteni a húrokat! – mutatja a Látványbőgő című festményt Balvinszky Orsolya. S bár az alkotás látványnak is szép, ösztönösen végighúzom rajta a kezem. Kitapintom a gombokat, a mézeskalács szívet, a citromkarikát és az anyaggal bélelt faszitát. Csupa olyan részlet, amelyet egy vak vagy gyengén látó is felismerne.

Ám Orsi nem csak a vakoknak készíti a tapintható képeket: legalább annyira a látóknak is. Sőt, talán még inkább nekik.

Látássérült fiú volt a barátja két és fél éven át, ő indította el a mostani úton. Kiállításra mentek egyszer, és Orsi részletesen elmesélte Tamásnak, mit ábrázolnak a festmények. Amikor a fiú óvatosan hozzáért az egyik képhez, a teremőr azonnal rákiabált.

Igazságtalannak érezte ezt Orsi. Amúgy is sokszor tanúja volt már, hogy a barátját megkülönböztetések érik – erdélyiként ő maga is átélte mindezt. A tanulásban és a munkában is megnehezítette a dolgát a határon túli származás.

Amikor felújították a szatmárnémeti parókiát, ahol a református lelkész édesapjuk dolgozott, Orsi és az öccse agyagot találtak, és azonnal nekiláttak szobrászkodni. Balvinszky Orsolya ekkor szeretett bele az alkotásba – a szülei később azonban zenei középiskolába küldték. Az apja a kántori hivatást biztosabb állásnak látta, szolgálati lakással, fix fizetéssel. Csakhogy a fiatal lányt nem lehetett többé elszakítani a képzőművészettől.

Sosem tanult rajzolni, ösztönszerűen festett-varrt-barkácsolt mindenfélét a körülötte lévő anyagokból. A kollégiumban (Békéscsabán járt főiskolára, gyógypedagógiai asszisztens szakra) a könyvtáros néni szólt neki, ha valamilyen pályázatot kiírtak. Amikor az iskolában rendeztek kiállítást, használt ruhákból készített bábukat, és a „kék színű bogárevő állatkák” – hiába, a zenetanulás sem múlt el nyomtalanul – hangszereket (csörgődobot, gitárt) is kaptak.

Értelmi sérült óvodásokhoz küldték gyakorlatra. Eltelt némi idő, mire Orsi rájött: ezek a gyerekek éppen olyanok, mint a többiek. Három hónap után mert először rájuk szólni. Ezután már nem is akart egészséges gyermekekkel foglalkozni. A kétéves képzést Budapesten fejezte be, majd gyógypedagógia szakra iratkozott be a tanítóképző főiskolára. A diplomától már csak pár vizsga választja el.

Hónapokig is eltart egy-egy tapintható festmény elkészítése; egyrészt a sok tanulnivaló miatt, másrészt azért, mert az ötletek teljesen kiszámíthatatlanul pattannak ki a fejéből. Saját műteremre persze mindig is vágyott, de az alkotás színtere egyelőre egy apró budai albérlet. A ruhásszekrénynek támasztva, az ágy mögött és a fal minden üres négyzetméterén a képei várják a szemek és kezek érintését.

Csilipaprika, gyömbér és fahéj –sorolja a huszonnyolc éves lány, milyen fűszereket használt A malom című festményhez. Illatok és hangok is megbújnak a képein, amelyeknek általában mozgatható (csörgő, zörgő, csilingelő) részeik is vannak. Ha kell, a kiállítások előtt újrafűszerezi az alkotásokat, amelyeket időnként – mivel porosodnak – egy kis zuhannyal frissít fel.

Sosem gondolta volna, hogy ilyen sokan megkeresik, miután először a nyilvánosság elé tárta a festményeit. Több helyre hívták, és múzeumok is felvették vele a kapcsolatot. Vidékről is jöttek látássérültek vezetői.

– Tapintható kiállítást egy évben egyszer ha rendeznek, akkor is főleg vakok közösségeiben. Én viszont azt szeretném, ha a vakok és a látók ugyanúgy eljönnének, és megismernék végre egymást – mondja. Orsi nem múzeumokban gondolkodik: egyszer például egy belvárosi kávézóban állították ki a képeit. Igaz, oda csak a látók járnak. A fiatal gyógypedagógus-festő szerint a látássérülteknek is nyitniuk kellene, és tudniuk kellene segítséget kérni.

Ezt a két világot próbálja összekötni a kiállítással, amelyet a párjával, Sánta Balázs fotográfussal együtt rendez hamarosan. A fotók mellett idézetek lesznek Mérei Ferenc pszichológus-pedagógustól, látható és tapintható – Braille -írással lejegyzett – formában. Orsi szerint Balázzsal egymás ellentétei: a fényképek a vizualitásra, az ő festményei a tapintásra épülnek.

Jó kapcsolatot őriz egyébként az előző társával, Tamással is. Csodálja őt, amiért teljes életet él – táncol, origamizik, fehér bottal görkorcsolyázik.

Nem emlegeti már a zenei pályát Balvinszky Orsolya apja. Ő és a hittantanár anya látják az utat, amelyet a lányuk választott, és amelyről semmi sem térítheti le.

Esze ágában sincs Orsinak más festőkkel versenyezni, nem akar ő tökéletes művészetet. Azt tudja csak, hogy felszabadító érzés, ha alkothat. Bármiből, ami a keze ügyébe kerül: kedveli például a barkácsáruházakban kapható szilikonos tömítőanyagot, mert abba mindenfélét bele lehet nyomkodni. Lehetőleg olyan dolgokat, amiket a vakok is biztosan megismernek – parafadugót, pénzérmét, műanyag fülbevalót, barack- vagy cseresznyemagot. A szülei megbékélését mi sem mutatja jobban, mint hogy ők is félreteszik már a magokat Orsolyának.

Teli van álmokkal a félénk mosoly mögé rejtőző lány. Úgy tervezi, hogy a lakásán fejlesztői szobát nyit, ahol sérült vagy a tanulásban akadályozott gyerekeket fejleszt – művészeti tevékenységeken keresztül. Festenének, zongorázni tanulnának, játszanának. Az is eltartott egy ideig, amíg Orsi elfogadta, hogy sérült gyermekeket meggyógyítani nem tud, boldog perceket szerezni nekik viszont igen.

Gyerekekre régóta vigyáz már, a megélhetést ez biztosítja neki. Eddig külföldiként tandíjat is fizetnie kellett, ám nemrég letette a magyar állampolgársági esküt, és már csak a személyi igazolványra vár. Dolgozott korábban egy kávézóban is, de amellett a tanulásra nem maradt ideje. Most egy idős nénit is gondoz, vele ebédel, és beadja a gyógyszereit.

Gyógyító ereje van az aranyfestéknek, ezért használ belőle sokat – árulja el Orsi. Aztán elneveti magát, és mentegetőzve hozzáteszi: egy tanulmányban olvasta ezt. Ám az aranyszín valóban gyakori a képein, már ha valaki látja ezt. S ha nem, akkor is rengeteg élménnyel árasztja el minden egyes alkotás. A háromszög alakú (merthogy a formák is fontosak), Keretek között című festmény keretét odahaza talált kabát anyaga borítja. A kép, amely sok kitapintható részt és egy további keretet rejt, diszkrét vaníliaillatot áraszt.

Balvinszky Orsolyának már sikerült a keretek közül kitörnie. A boldogsága szemmel látható – de láthatatlanul is képes továbbadni.

Névjegy

BALVINSZKY ORSOLYA

Az erdélyi Szatmárnémetiben született 1983-ban, zenei középiskolába és gyógypedagógiai főiskolára már Magyarországon járt; nemsokára diplomázik. Alkotni mindig is szeretett, a tapintható képekhez látássérült barátja adta az ihletet. Gyermekeket művészeti tevékenységeken keresztül fejleszteni: ez most az álma.