A Balatont jól ismerő emberek azt mondják: a valaha volt legnagyobb viharok egyike csapott le a tóra. A szél olykor óránkénti 120-130 kilométeres sebességgel fújt, a parton gyökerestül fordultak ki a fák, háztetők repültek el, a nyílt vízen a hullámok magassága meghaladta a három métert, az eső pedig áthatolhatatlan vízfüggönyként borított be mindent. Ebbe a viharba keveredett bele – felelőtlensége miatt – vitorlásával egy család azon a szombaton. Az orkán erejű szél pálcikaként törte ketté a hajó árbocát, szempillantás alatt szakította le a vitorláit, így tehetetlenül hánykolódtak a hullámokon. A vitorlás segítségére siettek a vízirendészet motorosai, de a vihar ereje és egy műszaki hiba miatt képtelenek voltak kimenteni a hajótörötteket. Este nyolc óra volt, amikor segítséget kértek a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatától (VMSZ). A civil szervezet zánkai bázisán három önkéntes: Beke György hajókapitány, Boros Ádám navigátor, és az egykor harci helikoptereken szolgált, nyugdíjas katona, Antal Kálmán matróz volt ügyeletben. Ők indultak a speciális, ötszáz lóerős Rupert mentőhajóval a bajba jutottakért.

Az utolsó hír úgy szólt a hajótöröttekről, hogy valahol a Csopak–Zamárdi–Siófok háromszögben sodródnak – vagyis a mentők tűt kerestek a szénakazalban. Az elveszett hajó fedélzetén lévő egyik emberrel mobiltelefonon tudtak ugyan beszélni, ám kevés segítséget kaptak tőle: a meggyötört, szinte sokkos állapotban lévő férfi csak a kajütből látszó parti fényekről tudott beszámolni. Beke György hajóvezetőnek viszont ennyi is elég volt a tájékozódáshoz, hiszen úgy ismeri a Balatont, mint a tenyerét: a koromsötét éjszakában, vízpermetben, a 3,5 tonnás Rupertet is játékszerként dobáló hullámok között ráakadt a vitorlásra Zamárdinál. Mivel a hullámverésben a két hajó nem állhatott egymás mellé, s a bajbajutottak olyannyira elcsigázottak voltak, hogy még a kajütből sem tudtak kikecmeregni, Beke György úgy döntött: a vitorlást egyfajta mentőkapszulaként használják, abban vontatják partra a három felnőttet és a gyereket. Végül a hajót, benne a négy elgyötört embert sértetlenül juttatták Tihanyba.

A bravúros mentőakció napok óta beszédtéma, s általános az a vélemény: nagy szerencséjük volt a bajba jutottaknak, hogy az egyik legtapasztaltabb hajóvezető, Beke György volt aznap este ügyeletben. Bátorsága, tapasztalata, hozzáértése nélkül alighanem tragédia történik. Van, aki úgy érzékelteti a mentés körülményeit: abban a viharban még az is elfogadható döntés lett volna, ha Beke György ki sem fut a hajóval a vízre.

A szikár, jó kötésű férfi azonban nem hagyja, hogy hőst faragjanak belőle:

– Az eset óta szinte egyfolytában csörög a telefonom, dicsérnek ismerősök, ismeretlenek. Pedig csak azt tettük, ami a dolgunk. Ha akkor este nem én vagyok ügyeletben, akkor most egy kollégám hátát lapogatnák. Egy sikeres mentőakció ráadásul soha nem egy ember érdeme, mindig egy csapaté.

Kicsoda Beke György? Életében jó pár vargabetű akadt, amíg a Rupert mentőhajó kormánya mögé került. Igaz, a tó közvetlen közelében, édesapja szolgálati helyén, a balatonakali bakterházban látta meg a napvilágot, de úgy tűnt, hogy életét nem a Balaton határozza majd meg. Autószerelőnek, aztán kereskedőnek készült, végül pedig hentes lett belőle. Konyhai mészárosként dolgozott tóparti, majd külföldi éttermekben, s csak a hűtőházakban összeszedett betegség miatt tért vissza a Balatonhoz. Amikor kertészt kerestek a zánkai, akkor még úttörő-, ma már gyermekvárosba, úgy gondolta „kímélő” állás lehet az, ezért nyomban jelentkezett, és fel is vették. A kertészkedés mellett sokszor kellett matrózként segítenie a gyermekváros sétahajóján, és a kikötőben is gyakran adtak neki munkát. Hamar kiderült: van érzéke a hajókhoz, a szervezéshez, így amikor az addigi kikötőmester nyugdíjba vonult, őt osztották be a helyére. Új posztján szinte azonnal – a Balatonnál az elsők között – látott neki a vízimentésnek.

– Ott állt a kikötőben a motoros, gondoltam, miért ne segítenék a bajba jutottakon, ha megtehetem – meséli.

Kezdetben a kötelességtudat hajtotta, ám a felelősségérzetből szép lassan szerelem lett: amikor csak tehette, indult menteni. Kétszázig tartotta nyilván eseteit – de már bő évtizede felhagyott a számolgatással. Egyre elhivatottabbá vált, s egyike volt a VMSZ alapítóinak: foggal-körömmel küzdött azért, hogy hatékonyabb, profibb, szervezettebb legyen a Balatonon a vízimentés. Elvégzett szinte minden tanfolyamot, amit hajózásról, életmentésről tartottak, ma pedig már ő az egyik legtapasztaltabb mentőhajó-vezető a tavon. A mentés és a kikötő ügyes-bajos dolgainak intézése mellett arra is jutott ideje a pedagógus feleségével és tizenkét éves kislányával élő férfinak, hogy régi „adósságát” pótolja: 42 éves volt, amikor esti iskolában leérettségizett.

Negyedszázados vízimentői munkája során – miként fogalmaz – volt része szinte mindenben kint a vízen: örömben, bánatban, végtelen haragban, szörnyű tragédiában, életveszélyben. Volt, hogy felrobbant alatta a korszerűtlen motorcsónak, egy másik alkalommal pedig a közelében csapott be a vízbe a villám, és neki is kijutott a feszültségből. Látott ötéves gyereket, akin már nem segíthettek. Mentett felborult hajóról részeg tinédzsereket. Adott vissza gyermeket édesanyának. Találkozott gazdag férfival, aki vihar idején pénzt kínált neki, hogy drága hajóját mentse, ne az embereket. Húzott ki fuldokló bírót a vízből, aki azóta is minden évben százezer forinttal segíti a VMSZ munkáját. Kapott el fiatalembert, aki nyakában súllyal akarta vízbe vetni magát, s aki ma már kollégája a vízimentőknél. S találkozott híres emberekkel.

– Egy szélcsendes napon bedöglött szegény Bujtor István hajójának motorja. Nekünk szólt, hogy segítenénk-e. Megtiszteltetés volt, hogy partra vontathattam a művész urat. Nem felejtem milyen közvetlen, barátságos ember volt.

Beke György azt mondja: huszonöt év alatt nemcsak a tó szeszélyeiről, az emberek különbözőségéről is sokat tanult. Ennek ellenére mind a mai napig nem képes elfogadni az emberi ostobaságot, felelőtlenséget. Bevallja: olykor legszívesebben két pofonnal büntetné a kimentetteket.

– Egy belga szörföst három év alatt háromszor húztam ki a vízből. Utoljára azt mondtam neki, ha még egyszer bajba kerül, én magam fojtom vízbe! – dühíti fel magát még ma is a régi eseten a vízimentő, igazolva ezzel a róla szóló híreket. Kollégái szerint ugyanis a végletekig őszinte, szigorú, szakmai kérdésekben ellentmondást nem tűrő ember. Ma is gyakran heccelik azzal: kis híján kikötőmesteri állásába került, amikor még egy államtitkárt is „helyre tett” egy protokollhajózáson. A politikus semmibe vette figyelmeztetéseit arról, hogy miként kell viselkedni a fedélzeten, ezért egy gyors kormánymozdulattal megbillentette a hajót, s megfürdette az öltönyös államtitkárt.

Igaz-e a történet, kérdezem Beke Györgyöt, aki mosolyogva legyint:

– A fele sem igaz. Póló volt rajta.