Tripolisz-sirató
Hivatalos neve Palotai úti kislakásos telep volt, de úgy senki sem ismerte. 1911–12-ben, amikor épült, a török birodalom éppen elvesztette utolsó afrikai gyarmatait, Tripoliszt és Kireneikát, melyeket Olaszország szállt meg. Az újságok tele voltak a témával, Tripolisz neve közszájon forgott, így aztán az épülő telep közelében, a sok homokbucka között, egy italmérés tulajdonosa azt írta a kocsmája cégérére: Tripolisz. És ez a név később ráragadt a környékre is. Jól érzékeltette ez a szó a lényeget, hisz a telep tényleg topis is volt, prolis is volt, meg a maga módján polisz is volt.
A környéken több kislakásos telep is épült akkoriban, a szomszédban például a „Csikágónak” is nevezett Tomori-telep. Egyikben sem lehetett kényelmes az élet, de a legnehezebb mégis itt volt, ahol a tizenhat hosszúkás, barakkszerű épület lakásaiban egyszerű munkások vagy állástalanul tengődő szegények éltek, sok gyerekkel, alig 20 négyzetméteren, konyha és vécé nélküli otthonokban. Két barakkot iskolának rendeztek be, és az ötvenes évekig tanítottak is bennük, aztán raktár lett belőlük. Akinek volt munkája, általában a környékbeli gyárakban – a Ganz-hajógyárban, a Láng-gépgyárban, a Csavargyárban, a nők pedig a Habselyemgyárban, a Jutában –dolgozott.
Kívülről félelmetes híre volt a Tripolisznak, de belül tulajdonképpen szegényes szeretetben éltek az emberek, és öszszetartó közösséggé gyúródtak. Sose tűnt el semmi a szárítókötélről, mondják. A háború előtt a telepen ínségkonyha is működött. A gyerekek évente egyszer, karácsony napján az anyák összekuporgatott pénzéből kaptak kalácsot és kakaót.
Egyébként a legtöbbször csak főtt krumplit meg brúgót – azaz üres kenyeret –, jobb napokon szilvás döfit, ahogy angyalföldi vagánynyelven a szilvalekváros kenyeret mondták. Már a harmincas években a szocioriportok egyik kedvelt terepe volt a drótkerítéssel körbevett barakkváros. Móricz Zsigmond is járt itt 1934-ben. A „Tripolisz sivár – írta. – Már a kapu előtt kopár, letaposott út, s bent is minden kopár és kopott és fekália illatú.”
A szegénység és a lehetetlen körülmények ellenére mégis indultak innen jelentős karrierek: még minisztert is termett a Tripolisz, s itt élte gyermekéveit a világhírűvé lett Cziffra György. A házak eredetileg tíz évre épültek, szükséglakásnak, s mégis hatvanöt évig álltak. A végén már gerendatámasztékkal kellett megtartani a kidőlni kívánkozó végfalaikat. A 70-es évek második felére, az V. ötéves tervben tűzték ki célul, hogy a környékbeli telepek házaival együtt le kell bontani őket, s helyükön majd felépítik a Gyöngyösi úti lakótelepet. Akkor újra sok riport készült a végnapokról. Jöttek olyan újságírók is, akik személyesen kötődtek ide, s szívből siratták el a Tripoliszt. Ilyen volt Kéri Tamás is, a Népszabadság búcsúcikkének a szerzője, amely mellett Mikó László fotója megjelent.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
