A tehenek feltűnően soványak, viszonylag kevesen vannak, a lakótelep mögött felsejlő kertes házakból jöhetnek. A családi házban tartott, legelőre járó tehén a régi világban a megélhetés egyfajta biztonságát jelentette: kis kiegészítéssel élelemmel látott el egy kisebb családot. A fotón ez a régi világ van elveszőben, átalakulóban. Magyarország e megállított pillanatban válik - ahogyan az akkori idők csikorgó szóhasználatával fogalmazni szokták - agrár-ipari országból ipari-agrár országgá.

Az életformaváltást - az átköltözést a természet közeléből a városok művi környezetébe - elsősorban lelkileg lehetett nehéz feldogozni. A faluban, mezővárosban, ahol az emberek többsége korábban élt, több volt a hely, nem kényszerültek olyan szorosan mások közelébe, mint a zsúfolt városokban. Nem volt viszont munka, megélhetés, ezért úgy látszott: az a lakókörnyezet sohasem lesz komfortosítható. A lakótelepek viszont - a hatvanas években is jellemző általános tőkeszegénység miatt - végtelenül költséghatékonyan épültek: szűkek, szorosak voltak, de fürdőszobával, vízöblítéses vécével, korszerű fűtéssel rendelkeztek. Volt helye - ha kicsi is - a tévének, frizsidernek, mosógépnek, porszívónak.

E felvételről feltűnően hiányoznak maguk a blokkházakban élő emberek. Nem lehet úgy nézni egy régi képet, hogy ne idéződjön fel bennünk mindaz, ami a fotó elkészülte óta történt. Ózd akkor felívelő iparváros volt - de két évtizede már a nagyipari összeomlás, a rozsdaövezet szimbóluma. A fejőstehén akkor egy letűnő világ idejétmúlt, a változó időkben szükségtelenné váló attribútum volt: a kényelmetlen biztonságé, amely helyett mást, jobbat, a társadalmi rendszerbe épített garanciákat kínál az új világ. Mai fejünkkel tudjuk, hogy azóta ezek a garanciák elvesztek - de nem jöttek vissza a habos tejet adó, sovány tehenek sem.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.