A Virgin America (IATA: VX) egy fapados, mint oly sok másik Airbus A320-as gépeket használ, olcsó jegyárakkal, ám első osztályú kabinnal és kiváló fedélzeti szolgáltatásokkal turistán is, például egy kreatív inflight entertainment rendszerrel és minden ülésben konnektorral, valamint fedélzeti wifivel repülés közben! (Egy járatra tíz dollár, 15 percre két dollár, egy egész hónapra pedig negyven dollár az ára.) Nemkülönben pedig, igazán laza stílusban adják elő a repülést, ami már a check-in alkalmával látszik. Már megszokhattuk, hogy a reptérre érve nagyon komoly check-in pultokban kell bejelentkezni, s feladni a csomagot, amihez persze elengedhetetlenül hozzá tartozik a sorbanállás. Így van ez a Virginnél is, csakhogy a pultok helyett helyes kis asztalok vannak, rajtuk vékony képernyők, s az asztal mellett alig észrevehetőn búvik meg a mérleg, mert ugye a súly ennél az üzleti modellnél is pénz. A check-in területen klassz amerikai popzene szól, az utasfelvétel elég gyors, például azért, mert a sorból kiveszik a csak kézipoggyásszal utazókat és őket becsekkolják az automatán. Terméeszetesen van külön pultja az első osztálynak, de akkor is a többiek előtt csekkolhatsz be, ha a járat indulásának napján van a születésnapod!

A terminálokban természetesen egy kupacban találhatók a Virgin kapuk, amerikai szokás szerint az utolsó pillanatig nyitva tartják őket, s be is mondják, hogy készen állnánk az indulásra, de egy vendég (igen, vendég, nem pedig utas...) még nem érkezett meg, ezért várnunk kell a push-back-kel, így talán egy kicsit késni fogunk.

Az operáció egyébként kívülről nézve jól szervezett, a csomagok címkézése egyszerűn zajlik, a gépek körül állandóan sürögnek-forognak az alkalmazottak, s elektronikusan ellenőrzik a gépbe pakolt darabszámot a becsekkolt csomagokkal, tudniillik, törekednek arra, hogy ne kelljen csomagkésés miatt fizetni a tisztelt utazóközönségnek.

A repülőbe érve kék és pink világítás, s természetesen zene fogad, kicsit egy Las Vegas-i klubban érzem magam. A bőr ülés fekete, a hátulja fehér műanyag, szólni kéne az Apple-nek, hogy ők lám tudják, hogy a világítóan fehér plasztikot honnan kell nagy tételben vásárolni, talán legközelebb nem lesz gond a fehér iPhone előállításával.

Petit malheur, látszik, hogy a takarítószemélyzetet nem sikerült eléggé motiválni arra, hogy a fehér műanyag illesztéseinél lévő rést is legalább egy héten egyszer kimossák valami ronggyal vagy kefével, így a tálcát lehajtva, annak élén azért látható ételnyomokat fedezünk fel.

A személyzet bemutatása nagyon nagyon laza, amolyan sziasztok, mi repülünk veletek, ha bajotok van itt a nagyon klassz srác John, mexikóból, aztán itt a szupercsinos Liz, és csak azért jöttek ma ide, hogy ti kellemesen repüljetek, úgyhogy hajrá!!! Az Emergency Procedure bemutató kisfilm pedig egyenesen vicces.

Két óra az út SFO-SEA között, gondoltam ez elég lesz arra, hogy áttenulmányozzam az inflight entertainment rendszert, amiben a legjobb feature a seat-to-seat chat. Ki akarna az útitársával így beszélgetni? Nyilván senki, hiszen mellette ül, de előfordulhat, hogy a váróban összeismerkedsz valakivel, aki máshol ül, na vele azért hasznos ez az opció. Vagy, akár a csajozásnak is remek eszköze lehet. A zenén és a videón kívül (filmeket pénzért, helyi kártyalehúzással) pedig igazán különleges, hogy a tápot és a tudatlazító folyadékot is innen lehet megrendelni, az érintőképernyővel, a kártya lehúzásával: így a személyzetnek nem kell pénzeznie a fedélzeten, sokkal gyorsabban tudják osztogatni az ingyen üdítőket.

Hamarosan leszállunk: a kapitány megköszöni az utat, s elmondja, mit láthatunk a bal szárnyvégnél, méghozzá a Boeing Field-et. Jól mutat mellette a kis Airbus wingletjére festett amerikai zászló, amit sajnos nem tudtam lefotózni...