Izgatottan vártam a csütörtök reggelt, ugyanis nem mindennapi repülésre készülődtem. Ismét az Airbus A380-ast próbálhattam ki, ez alkalommal azonban a Lufthansa gyönyörűségét, amellyel kedvenc városomba, San Franciscoba repített a szuperjumbó. Sajnos SFO ezúttal csak egy short transit, ám minden rosszban van valami jó, innen a Virginnel, egy olyan légitársasággal megyek tovább, amellyel még soha nem repültem, a végcél pedig Seattle volt, pontosabban Everett, ahol a Boeing gyárban tettem látogatást, kiemelt figyelmet szentelve a 747-8 típusnak. Már ez is mutatja, hogy posztgazdag idők elé nézek, ám rögtön a járat tesztjével kezdem, már csak azért is, mert volt szerencsém a FRA-SFO szakaszt businessen repülni.

A légitársaságok rajongójának és kritikusának ünnepnap az ilyen, nem csoda hát, hogy gyorsabban kalapált a szívem, ahogy közelítettünk a frankfurti reptérhez. Ráadásul, nem repülővel, ahogy azt megszokta a magyar ember, hanem busszal, tudniillik, egy előző esti technikai előadás miatt korábban ki kellett repülnöm Frankfurtba, s ott töltöttem az éjszakát. Innen az első benyomás: ha ezzel a járattal indulsz – mondjuk mert német vagy - elég akkor felkelned, amikor Budapesten eltolják a kaputól a frankfurti feedert. Ha hatkor felkelsz a 9.55-kor induló géphez, akkor elég előrelátó vagy, ha szereted a sietséget és a kockázatot, még egy órát ráhúzhatsz, elvégre 9.15-kor zár a check-in és a bag drop. A frankfurti megahub (ahogy a Lufthansa nevezi) LH terminálján kora reggel nincs nagy tumultus, a check-in percek alatt megvolt, az útlevél ellenőrzés és a security is, igaz, utóbbiakon gyorsított, hogy használhattuk a business és first utasoknak fenntartott sorokat. Irány a lounge! Lassan befejezik a rekonstrukciót a reptéren, annyi már látszik belőle, hogy a C kapuknál gyakorlatilag kialakították az A380-asok bázisát. Ottjártamkor négy gép állt bent, a másik négy úton volt. Mi a C14-től indultunk, s amikor keresni kezdtem a várókat, akkor döbbentem rá, mekkora zsenik a németek! Történt ugyanis, hogy felfigyeltem arra, hogy minden kapunak (ahonnan az A380-ast kiszolgálják) külön várója van. Innen pedig megtekinthető a repülő, amivel utazni fog a tisztelt utas.

Amikor felmész a váróba, az már egy pre-boarding, ugyanis megoldották azt, hogy az emelten található várókból közvetlenül a szuperjumbó felső fedélzetére vezető utashidakba léphet be az utas. Vagyis a sok pénzt fizető business és first utas a legutolsó pillanatokig élvezheti a várók kényelmét, majd azokból közvetlenül a gépre száll. A Lounge egyébként nagy, kényelmesen elfér benne a csaknem száz business utas, ételkínálata azonban inkább a snack-ekre és szendvicsekre korlátozódik. Akinek ez nem elég, vagy first jegye van, mehet a központi lounge-ba, vagy a first váróba is, ekkor csak a boarding előtti utolsó perceket tölti itt. A beszállítás ennek megfelelően kellemes, semmi tolongás, semmi álldogálás, ráadásul, végig van ingyen wifi, ami ugye nem mellékes. A földi szolgáltatás ezen része sokkal jobb mint Szingapúrban, ahol a lounge és a kapu között még igen nagy távolságot kellett megtenni, majd „szegény” business utasok hajnali egykor hosszú libasorban sorakoztak a boarding előtt, miközben az economy négyszáz fős közönsége közepesen kényelmesen szundikáltak a kapu melletti üléseken.

Azt még a váróból realizáltam, hogy a München névre keresztelt, D-AIMA lajstromjelű, a lufi flottájában első géppel utazunk majd, amelyet alig több, mint egy éve állítottak forgalomba, első útján a német válogatottat szállította tavaly júniusban Johannesburgba. Ki tudja, talán pont Miroslav Klose ült a helyemen? A business kabin a teljes felső fedélzetet elfoglalja, leszámítva az elején található nyolc first ülést, s azt kellett tapasztalnom, hogy a belső makulátlan... A székek viszont még a régiek, ugyanis a Lufi, bár üzembe helyezte az A380-asokat, a business termékét csak most újítja meg, hamarosan nagy erőkkel belekezdenek a legidősebb jumbók retrofitjébe, szóval, két év múlva a helyzet az lesz, hogy az A380-asokon lesz az oldschool termék. Persze nyilván nem sokáig, hanem az új business bemutatója után a 380-as business osztálya is megújul, de ez nem fog azonnal menni, elvégre Azon 98 business szék van, tehát egy gép retrofitje minimum egy hetet vesz igénybe, márpedig az elég sok idő, úgyhogy a tervezett karbantartások alatt keríthetnek csak sort a munkára, hogy a gép ne essen ki extra a forgalomból! Ez pedig, mint megtudtam, bizonyosan nem lesz 2013 előtt...

No nem baj, a régi business szék is kényelmes, majdnem teljesen vízszintesre fektethető, igen kényelmesen lehet benne aludni, az oldalában pedig ott figyel a konnektor és az USB. Utóbbiról azért annyit el kell mondani, hogy a gravitáció működtette kis ajtaja nem könnyíti meg a csatlakozók bedugását, ráadásul oda kell figyelni arra is, hogy miként dugjuk be a konnektorba a cuccost: egy rossz mozdulat, és felvillan a piros lámpa, márpedig akkor nincs delej, tehát töltés sem.... Valahogy így mutat...

Felszállás előtt hoznak inni, ahogy szokás, ezt mondjuk bevezethetnék a turistán is a légitársaságok! Nem szükséges választék, még kínálni sem, elegendő lenne, ha egy kis pohár előre kitöltött vizet beszállításkor elvehetne, aki igényli. Gondoljuk el, hogy egy hosszú járatra való átszállást általában sietség előz meg, de legalábbis hosszas sorban állás, tehát a nagy gépekbe tényleg szomjas emberek szállnak be! A gurulás alatt már nem volt idő az ülésem kezelését tanulmányozni, az későbbre maradt, többek között azért sem mert az Airbus kamerái között kapcsolgattam. A fedélzeti szórakoztató rendszer ugyanis három képét mutatja: egy olyan, mintha a függőleges vezérsíkból néznénk a gépet, míg a maradék kettő alul lett elhelyezve, az egyik előre, a másik lefelé néz! Valami szenzációs cucc, az ember szája tátva marad! Itt egy kép példának, persze rossz minőségű, mert a mobilommal fényképeztem az LCD kijelzőt.

Apropó, LCD kijelző: ezen a business osztályon nem sokkal, talán egy-két inch-csel nagyobb, mint a turista, de ezt a megállapítást úgy tesszük, hogy azért az economy székekben lett elég nagyképernyős a TV. (A LH első osztályán viszont tényleg egy mértes LCD-t nézhet a kedves utas.)

Míg a kamerákon ámuldozok, hozzák a meleg kendőt. Elég gyorsan, de itt kritikai megjegyzéssel kell, hogy éljek, tudniillik, a gyorsaság meg is látszott: olyan forró volt a kendő, hogy szinte égetett, kicsit lóbálnom is kellett, hogy hűljön! Ez még semmi, folyt belőle a pára, a ruhámon és a mobilomon is vízcseppek tetszelegtek, s bár tudomásul vettem, hogy szerencsére csak víz, lássuk be: ebben az árkategóriában azért már némi reklamáción sem lepődhetne meg a légitársaság ebben az esetben....

Mire megtanultam az ülés kezelését, eltelt újabb húsz perc. A szék lábtartója, ülőlapja és háttámlája, a gerinctámasszal egyetemben több irányba is állítható, de ez még nem elég, az ülés majdnem ággyá alakítására és a félig fekvő helyzetre is van egy célgomb. Ezeket nyomva kell tartani mindaddig, amíg az ülés el nem éri a kívánt pozíciót, még akkor is, ha az ember józan paraszti ésszel úgy gondolja, most épp nem az történik, mint amit megrendelt. Ha ilyenkor elengedjük a gombot, eszméletlen testhelyzetekben képes megállni a szék, - mondjuk katasztrófa nem történik, ha újra megnyomódik a gomb, onnan folytatja, ahonnan abbahagyta. Szóval a kezelés kissé bonyolultnak tűnik elsőre, de hamar beletanul az ember, egyetlen titok van csupán: ne gondoljunk bele abba, mi történik alattunk, az elektromos szerkezet milyen hangokat ad ki, s így tovább. Csodálatos egység, kibírja a száz kilónk mozgatását, panasz nem lehet rá. Ellenberger amiatt igen, hogy időnként becsípi maga alá a biztonsági övet, vagy a laptop drótját, ha mozgatás előtt nem takarítunk el mindent az útjából. Ő útitársam, Csaba, az Index Attraktor riportere, aki egyre jobban szereti a repülőket. Pedig elég messziről indult, nevezetesen az Apple eszközöktől, ma is az Appleblog szerzője. Nem is értem, hogy tudott eddig turista osztályon utazni, mintha csak ide hozta volna a gólya....

Hozzák a snack-et, ez a mogyorós és italos kör, akárcsak hátul. Hogy pontosabban fogalmazzak – mivel az economyra akarok célozni – alattunk. Kérek egy gintonic-ot még mindenek előtt, majd megkapom a mogyit, pontosabban, a sonkás ízű mandulát. Újabb italkör, gondoltam, letesztelem a szemlyzetet, pezsgőt kérek hát és fehérbort, utóbbi esetében arra kérem a kisasszonyt, hogy ajánlja a kettő közül a jobbat. Toszkán chianti és német rizling a választék, s az utaskísérő széles, egyben cinkor mosollyal mondja, hogy ha megengedem, ő inkább a német rizlinget ajánlaná, nem azért, mert hazabeszél, de hogy a Peter und Peter pincészet e terméke a remek italok között sorolható. Kóstolok, tényleg remek, s meglepetésemre a hölgy még ekkor is ott áll fölöttem, várja a reakciómat. Három szóval és elégedett arccal megköszönöm, hogy ilyen jól választott helyettem, ő is mond mg két kedves szót, majd a mellettem ülő Csabát is megkérdezi, hogy megkóstolja-e – őt egyébként egy másik utaskísérő szolgálta ki a beosztás szerint, így szerfölött barátságosnak találtam e gesztust.

Határozottan szeljük az égboltot, mire elérkezik az étkeztetés, addigra már jócskán elhagytuk a legészakibb skót szigeteket is, nyomulunk tova Izland felé, hogy aztán Grönland érintésével elérjük Kanada északi részét, s azon átrepülve kikössünk a nyugati parton. Node, az még nyolc óra repülés.

Már éhes vagyok, várom a főételt! Korábbi ismereteim alapján tudom, hogy a Lufthansa minden második hónapban felkér egy a német területeken ismert menő szakácsot, hogy kreáljon ételeket a businessre. Ez alkalommal, egy kedves kerek arcú szakácsnő, Anna Matscher mosolyog rám a menükártyáról, mint kiderül, a tiroli konyhát gondolja újra, miközben trendi ételeket készít a tengeri étkekből és gyakorlatilag mindenből, ami Európában megtalálható. Étterme is van, egy Tisens nevű településen, Meranótól délre, Ausztriában, az olasz-svájci hármashatárhoz elég közel. Zum Löwen a neve.

Az előétel három apró fogásból áll, guszta rákok „venus rice” kíséretében, narancslével bolondítva, ezt a fura fekete rizs-szerű dolgot még soha nem kóstoltam, a létezéséről sem tudtam, de finom volt, körülbelül egy perc alatt pusztítottam el, nehezemre sem esett. Bivalymozarella és paradicsom, na az mindig a kedvenc fogásaim közé tartozott, végül pedig egy kis marhahús, zöldségek és pesto segítettek helyrebillenteni a lelki egyensúlyomat, ami ekkorra már megbillent kissé a fél hatos kelés miatt. Így nézett ki a tálacska:

A főételkínálatból a tenger gyümölcsi tarragon szószban, knédliszerű gombócokkal, vadrizzsel, és spenóttal. Nagyon finom volt, a kínálatban ott volt még a lazac fehérboros mártásban, egy szintén knédliszerű, de krumplival töltött gombócokra épülő húsmentes, tiroli étel jó sok parmezánnal, meg egy szép zöldséges fogás polentával, amely nagyon divatos mostanság az éttermekben, de magam nem értem annyira – mindegy ízlésbéli kérdésekben nem szívesen vitatkozom senkivel, nem tartom túl hasznos időtöltésnek. Inkább megmutatom a főfogást.

A deszertek: sajttálat választottam, a tál persze túlzás, nevezzük inkább falatkáknak, vagy ahogy mostanában divatos a gasztro-világban, ízelítőnek. Csaba pedig édességet, ami szintén polenta alapú süti volt, vörösáfonyával. Íme:

Itt apró kritika szükségeltetik: a sajttál osztásánál szóltam, hogy kéne utántöltés a borból, de ezúttal a két kiváló francia vörös és az argentin Malbec közül utóbbit választom. Ám ehhez meg kellett várnom, amíg a stewi a kocsival végigosztja az oszlopot. Addig ugyebár várakoztam a sajt fogyasztásával. Pozitív viszont, hogy soha nem kérdeztek vissza, milyen bort is ittam legutóbb. Hamar kifigyeltem, miért: az ülésszám alapján szorgalmasan regisztrálták egy táblázatba, s automatikusan azt hozták, ha nem szóltam, hogy váltani szeretnék. Szóval, ez profi.

Összességében az étel nagyon finom és elég volt, egyszersmind nem keltette a dőzsölés érzetét, legalábbis mennyiségileg. Biztos vagyok abban, hogy ezzel sokan vitatkoznának, de én azt gondolom, hogy jó úton jár a Lufthansa a business ételeivel. Először is azzal, hogy nem adnak nagyon sokat, de amit adnak, az minőségi és friss. A földi ételeknél is ez utóbbi két szempont a legfontosabb. Kicsit leválhatnának a német konyháról, legalábbis a tekintetben, hogy valamiféle nemzetközi közös nevező lehetne az étlapon, elvégre utasaik is elég vegyesek, de ebben a menüben azért kevés olyan ételt lehetett találni, ami merev elutasítást váltott volna ki bárkiből.

A business közönség ráadásul díjazza, ha a fedélézeten is valami különlegeset mutatnak, s nem kifejezetten az út végig-evésére vannak ráállva. (Ha mégis, akkor snack és apró különlegességek végig rendelkezésre állnak a repülés során.) Másfelől, tapasztalatból mondom: az időzónák közti átszállást, a repülés fáradalmait és a gép szárazságát is segít elviselni, ha könnyű és limitált mennyiségű ételt viszünk be a szervezetbe. Épp elég, hogy az elalvást segítendő, alkoholt úgyis iszunk, nem beszélve arról, hogy lényegesen kevesebb vizet fogyasztunk, mint kellene. (Egy tíz órás úton 3-4 liter víz elfogyasztása lenne az egészséges, annyit viszont lehetetlen inni.)

Egy kis kuriózum a repülőről: akinek van lehetősége a felső fedélzeten utazni, s netán biológiai szükségleteinek is leget tenne, feltétlenül a legelső mosdót használja azok közül, melyek nem az első osztályhoz tartoznak! Ezen ugyanis ablak is van, s rá lehet látni a hajtóműre! Nem részletezem a W-s kérdéskört, de tuti élmény annak, aki megfogadja a tanácsot.

Aludtam kicsit, majd megnéztem egy filmet – szerény véleményem szerint a fedélzeti szórakoztató rendszer kezelése körülményes kissé, filmből is nagyobb választékot kellene biztosítani, tudniillik nem a darabszámmal volt a baj, hanem hogy kettő volt, amely felkeltette az érdeklődésemet:a Gran Torino és a Másnaposok2 – majd álomba szenderültem. Amikor felébredtem, elkezdtem ezt a posztot, így legalább beálltam a laptopozók sorába.

A képen látható úr egyébént csak az út végén nyomott le egy passziánszt, egyebekben végig chartokat és powerpoint prezentációkat gyártott, excel táblákat és dokumentumokat nézegetett, szóval valóban hasznosan töltötte azt a 11 órát, amíg San Franciscóba nem értünk.

Két órával a leszállás előtt újra ételt hoztak, ezúttal meleg rizottó és a képen látható hidegtál közül lehetett választani, az ételről ezúttal is ugyanazt tudom elmondani, mint az ebédnél. Finom volt, ám érezni lehetett, hogy a személyzet már elfáradt, vagy valami baj volt a konyhában.

A felszolgált kávé langyos volt, sajnos a fehérbor is – ezt mindkét ital esetében kirívó hibának tartom. Még annyit: mint említettem, egy ilyen hosszú út alatt akkor is minimum három liter vizet kellene meginni egy embernek, ha nem fogyaszt vízhajtó hatású alkoholt. Ehhez persze a személyzet is kell, legalábbis annyiban, hogy kínálják a folyadékot. Mondjuk, hogy óránként legalább egyszer, az a minimum. Ez átlagban sajnos nem jött ki, igaz, aki inni akart, az tudott, hiszen az út alatt folyamatosan ki voltak téve a középső konyhában az italok. Ez azonban mégiscsak a business! Persze nem volt kedvem szóvá tenni a kritikus dolgokat, mert jött a leszállás, inkább az ablakból néztem a GoldenGate hidat, majd a kamerán követtem végig a leszállást.

Összességében azonban remek út volt, sokkal kevéssé megterhelő, mint az economy kabinban. Egy üzleti utasnál nem is kérdés, megéri-e a turista három- négyszeresét kifizetni a jegyért, magánemberként azonban már erősen kérdéses: egy nap regenerálódásnyi időt ráhúzva egy szabadságra ugyanis még mindig lényegesen költséghatékonyabb.