Egyszer már azt hittük, megszületett az igazi noteszgép, amely beteljesíti azt, amit a szó évtizedek óta ígér. De a netbook sajnos teljesen lejáratta még a fogalmat is, annyira alacsony volt a teljesítménye, és olcsósága miatt a megbízhatósága is. Talán azért ennyire nem rosszak valójában a netbookok, de sokan csalódtak bennük, és elég általános az a nézet is, hogy kompromisszumot jelent a használatuk. Most ismét itt a remény, hogy az Intel Ultrabook kezdeményezése majd változtat a  csalódottságon.

Tavaly a fizikai határhoz közelien alacsony feszültségű Intel processzorok népszerűsítéséhez felállítottak egy laza követelményrendszert: a laptop nem lehet 21 mm-nél vastagabb, több mint 5 óra üzemelést ki kell bírnia töltés nélkül, 30 másodpercen belül  el kell indulnia kikapcsolásból, amihez félvezetős segéd-háttértárat kell használnia. Ezek az ötletek az Apple két évvel korábbi Macbook Air típusából származnak, és nem mellesleg az ultrabook kategória a mostanában szokásoshoz képest magasabb árát eredményezik: ezek a gépek drágábbak 1000 dollárnál, azaz (most éppen) 220 ezer forintnál.

Így tehát az ultrabookok elég egyformák - tudományosan nehezen lehet közöttük különbséget tenni, de azért akadnak támpontok az értékeléshez. Általános szabály, hogy minél újabb, annál jobb, mert esetleg erősebb, újabb CPU-t tudott tenni bele a gyártó. És annál jobb, minél több "ajánlott" tulajdonságot raktak bele. Ilyen lehet a nagyon gyors USB 3.0 port, vagy az optikai meghajtó (bár erre a gépmániások szerint semmi szükség már). Valójában az Ultrabookok között a tömeg, akkukapacitás, a képernyő- és billentyűzet-kialakítás, a kamera-képpontszám és a gyártó által hozzáadott értékek (az alapkövetelményt meghaladó szolgáltatások, használatkönnyítő szoftverek stb.) teremtenek különbséget.

Általánosan azt tapasztaltuk, hogy az ultrabookok igyekszenek pontosan másolni a MacBook Airt, kivéve a képernyő-képpontszámot, amely nemigen haladja meg a HD 1366x768-at a 13”-eseknél sem, pedig az ekkora Apple 1440x960-as (és nem kivilágított a billentyűzetük, ami pedig az esti munkánál nagyon jól jönne).

A legtöbb ultrabookban TFT LCD van, amelynek a függőleges láthatósági szögtartománya nem elég nagy. Pedig a sokféle környezetben használatos eszközöknek sokféle irányból kell  jól láthatónak lenni - talán a fejlettebb LCD-k sokkal többet fogyasztanak, ezért nem valók kis méretű, tehát kisebb akkukapacitású eszközökbe. Az ultrabookok képernyőjét sajnos állandóan állítgatni kell, hogy jól látsszanak.

A netbook korszak felfedett egy lélektani, pontosabban érzékelési határt: az 1,5 kg-nál kisebb tömegű laptopok “könnyűek”, a nagyobb tömegűek pedig bizony “nehezek”. A másfél kilósnál nehezebb laptopok ideje lejárt.

Végül elmesélünk egy kis kellemetlen titkot a nagyon könnyű laptopokról: nem lehet egy kézzel kinyitni őket. A képernyő zsanérjának ugyanis szorosnak kell lennie, hogy ne konyuljon le hátra használat közben -- de ettől felemeli az alját is, amikor egy kézzel próbáljuk felnyitni. Vagyis minél könnyebb egy laptop, annál "kétkezesebb".