Egy nagy tömegű csillag életciklusa végén bekövetkező, hatalmas erejű felrobbanása erőteljesebben világít, mint egy egész galaxisnyi, normál csillag fényereje. Az esemény után visszamaradó és nagy energiájú töltött részecskék alkotják az úgynevezett kozmikus háttérsugárzást. Svensmark 500 millió évnyi geológiai és csillagászati adatainak vizsgálata során állapította meg a galaxisunkban a Naphoz hasonlóan mozgó szupernóvák közelségét. Ha a szupernóva elég közel volt, akkor a megnövekedett sugárzás közvetlenül is kapcsolatba kerülhetett a Föld légkörével.

Az adatok összehasonlításával rájött, hogy a szupernóvák gyakorisága erősen befolyásolta, alakította az élet feltételeit a Földön. Az is elképzelhető, hogy a kozmikus háttérsugárzás és az éghajlat változása között is van összefüggés. Az kimutatható, hogy a legtöbb geológiai korszak úgy kezdődött és tűnt el, hogy a szupernóvák számában emelkedés vagy csökkenés mutatkozott.