A smart tv kifejezés valójában nem egy készüléktípust, hanem egy szolgáltatáscsomagot jelöl, amely elvben a legbutább, leghagyományosabb televízió­val is igénybe vehető. A szolgáltatók ennek ellenére a smarttv-divatot meglovagolva értékesítik az okostelevíziók jelentős hányadát, azokat is rávéve egy viszonylag drága lapos készülék megvásárlására, akik egy egyébként tökéletes műszaki állapotú hagyományos televízióval rendelkeznek.

„A műsort okos digitális tévéjén keresztül bármikor visszanézheti” – áll az egyik kábeltévé-szolgáltató reklámjában, amiben (egy valóban impozáns szolgáltatáscsomag ígéretével) egy LCD televízió megvásárlására próbálják rábeszélni az ügyfelet. Az üzleti modell valahogy úgy néz ki, hogy aki az említett csomagra előfizet, részletre vásárolhat mellé egy okostévét, amelyen rögtön ki is próbálhatja az újdonságokat. Arról nincs említés a reklámban – sem ebben, sem az általunk látott többiben –, hogy az „okostévézésnek” valójában egyáltalán nem feltétele a smart tv. Az okosság – például a műsorok eltárolását, időzített visszajátszását, a reklámok átugrását lehetővé tevő képesség stb. – ugyanis nem a tévében van, hanem a beltéri egységben, a set top box pedig egy hagyományos tévére is ráköthető.

A közelmúltban egy régi olvasó keresett meg azzal, hogy szeretne átállni a digitális tévézésre, de sokallja az összességében közel 100 ezer forintos kiadást, ami az összes kellék (köztük a smart tv) megvásárlásával járna, ráadásul a meglévő, katódsugaras tévéjének semmi baja, nincs szíve kidobni. Az illetőt összekötöttük egy szakáruház szakeladójával, aki a következő információkkal látta el: sem a digitális televíziózás igénybevételének, sem a szolgáltatás megrendelésének nem feltétele a smart tv. Bármilyen tévé lehet okos, ha megfelelő set top boxot kapcsolunk hozzá: az, hogy a tévénket lehet-e távirányítóval vezérelni, képes-e a készülék valamilyen interaktivitásra, késleltetett lejátszásra stb., alapvetően a beltéri egységen múlik. (Természetesen léteznek már olyan smart tv-k, amelyek majdnem az összes set top box funkciót integrálják, sokkal kényelmesebben és esztétikusabban, mintha ugyanezt egy vagy több külső egység biztosítja.)

Ráadásul még egy viszonylag régi, hagyományos set top box okosítása sem megoldhatatlan. A Sony pél­dául nemrég egy olyan „Android HDMI dongle”-t mutatott be, amelyet USB-porton keresztül tévékre és set top boxokra is rá lehet kötni (a dongle kifejezés eredetileg hardveres másolásvédelmi és tartalomőrzési célú szűrőeszköz volt – őspéldánya az HBO-dekóder –, itt azonban másról van szó, amit a 150 dolláros ár is jelez). A kis kiegészítő a Google Play App Store-hoz, a Chrome böngészőhöz és a Sony saját alkalmazáskönyvtárához biztosít hozzáférést, méghozzá akár a legbutább – de USB-képes – tévék, illetve a legegyszerűbb beltéri egységek számára is. A Sony dongle bizonyos értelemben többet tud a smart tv-knél is: képes például a hangvezérlésre, és van egy saját touchpad vezérlője is (olyasmi, amivel a laptopok rendelkeznek).

Üröm az örömben (a magas áron túl), hogy egyelőre csak az USA-ban kapható, és a legközelebbi terjesztési állomás sem Európa, hanem Ázsia lesz. Hasonló eszközt egyébként – szerényebb tudással – jóval olcsóbban is kínálnak: a Google ­Chromecast, azaz hivatalos meghatározása szerint a digitális streaming-adapter csak 35 dollárba kerül, és az online video-, illetve zeneszolgáltatásokat tudja (szintén USB-kapcsolaton keresztül) a legalább HD-felbontású „butatévére” varázsolni.

Telefonnal sem lehetetlen

A legegyszerűbb tévéokosítási módszernek egyértelműen az számít, ha az okostelefont kötjük hozzá a televízióhoz vagy a monitorhoz, és a nagy képernyőn ugyanazt a képet nézzük, amelyet kicsiben a mobil megjelenít.

A Samsung okosmobilok és az ugyancsak a dél-koreai cég által gyártott tévék összekapcsolását maga a gyártó könnyítette meg a dokkoláshoz szükséges „tv out” kábel elkészítésével (ilyenkor természetesen maga a mobil az okostévé). Eggyel magasabb szint, ha a telefont nem tévéként, hanem a televízió vezérlőegységeként használjuk. Ilyenkor szintén előnyös, ha mindkét készülék ugyanattól a gyártótól származik, mert egyébként nem feltétlenül fogják látni egymást. Hasznos, ha a tévé wifiképes (ami sajnos többnyire csak az okostévékre jellemző) vagy USB-s, utóbbi esetben külső wifiegységet tudunk rá csatlakoztatni. A telefon lehetőleg androidos vagy iPhone legyen, a tévégyártók valamiért kizárólag ezt a két operációs rendszert preferálják.

Ezután már csak a megfelelő ingyenes alkalmazást kell letölteni a Google Play-ről vagy az iTunesról, és már indulhat is a tévé ráeresztése az otthoni hálózatra, a távkapcsolóprogram futtatása a telefonon és a távirányítási funkciók kipróbálása. A trükk nem csak a barátok elámítására alkalmas: a telefon-távirányító fejleszthető, testre szabható, ráadásul alapból is többet tud bármilyen hagyományos távkapcsolónál.