Meglesték egy foltos csillag felszínét
Eddig csak egyetlen csillag, Napunk felszínéről voltak felvételeink – a sötétebb területek, az ún. napfoltok tanulmányozásával tudunk például következtetni a Nap aktivitására. Az összes többi csillagról viszont eddig szinte semmilyen képi információnk nem volt – egyszerűen túl messze vannak ahhoz, hogy ne csak pontként láthassuk őket.
Az ok távcsöveink alacsony felbontása, amely attól függ, mekkora a lencséjük átmérője. Ez komoly akadályt jelent a felbontóképesség növelése előtt, ugyanis fizikailag nem igazán lehet egy bizonyos méretnél nagyobb lencsét előállítani. A rekordot a Kanári-szigeteken 2009-ben felállított Gran Telescopio Canarias (GTC) tartja 10,4 méteres átmérőjével. Ekkora óriástávcsövekkel ötven méter távolságból tudnánk megfigyelni egy hajszálat, azonban a problémát kiküszöbölő méréstechnikai eljárással, az ún. interferometriával ez a távolság akár 85 kilométerre is növelhető. Erre képes a 2000-es évek elején Los Angeles közelében épített CHARA (Center for High Angular Resolution Astronomy), amely hat, egyenként mindössze egy méter átmérőjű távcsőből áll.
Ez úgy működik, hogy több, egymástól nagyobb távolságra helyezett távcsövet irányítanak egyetlen csillagra, majd a beérkező fénynyalábokat kombinálják, amivel növelik a felbontást. A most megfigyelt objektum egy 180 fényév távolságra lévő kettőscsillag, a Zéta Androméda egyik tagja. Az egyik egy vörös óriáscsillag, melyről – közvetett bizonyítékok, a csillag színképe alapján – azt gondolták, hogy a Napéhoz hasonló foltok lehetnek a felszínén.
A kutatócsoport, amelyben vezető szerepe volt Kővári Zsoltnak, az MTA CSFK Csillagászati Intézet főmunkatársának, a két módszer összevetésével megállapította, hogy a vörös óriás Föld felé néző pólusán 2011-ben és 2013-ban is látható volt egy nagy kiterjedésű „hideg” folt, ami a korábban feltételezett poláris foltok létének döntő bizonyítéka.
