Nem meglepő tehát, hogy sokasodnak az ötletek, amelyekkel segíteni lehetne a gondokon. A bizarr, vagy csak a távolabbi jövőben megvalósítható ötletekből szedtünk össze egy kis csokorra valót.

Az OTEC, vagyis az Óceán Termikus Energia Átalakítása nem új gondolat, már a múlt század hetvenes éveinek elején publikáltak róla. A felszínhez közeli vízzel alacsony forráspontú anyagot (például ammóniát) gázzá forralnak, és ezzel forgatják a generátorokat hajtó turbinákat. A gázt pedig az óceán mélyéről, mintegy ezer méterről nagy átmérőjű üvegszálas csövön keresztül felszínre hozott vízzel hűtik és kondenzálják ismét folyadékká. Lényegét tekintve a folyamat nemigen különbözik a hagyományos gázerőművekétől. Tesztlétesítmények máris működnek, akár néhány megawatt teljesítményt is elérnek. Persze nem is olyan egyszerű ezer méter hosszú, mintegy négy méter átmérőjű csövet lebocsátani a tengerbe. Egyelőre komolyabb megoldások persze a hadsereg alkalmazásában állnak, főleg, mert nekik van pénzük drága kísérletekre. Például az Indiai-óceán közepén található távoli, elhagyott szigetekre telepített katonai létesítményeket ilyen, soha ki nem fogyó üzemanyagú erőművel tudják független módon energiával ellátni.

Sajnálatos módon nekünk tengerünk nincs, ezért minket, magyarokat aligha segíthet ki a fenti megoldás, akárcsak az árapálynak és a hullámzásnak az energiáját hasznosító lehetőségek. De ugye, a csokoládét mindnyájan szeretjük és fogyasztjuk, ezért minket is érdekelhet a kiváló gondolat, hogy a felhasznált kakaóbab eddig kidobott rengeteg héját, amelynek hőértéke körülbelül megegyezik a fáéval, 1:33 arányban szénhez keverve erőműben elégessék.

Helyi felhasználásra nagyon jó a kakaóbabos erőmű, hanem nagy mennyiségű energiát aligha lehet vele előállítani. Sokkal alkalmasabb lenne erre jó öreg Napunk sugárzásának igába fogása. Kézenfekvő az ötlet, hogy hasznosítsák a mintegy 8,5 millió négyzetkilométer területű Szaharát, amely egyrészt lakatlan, tehát óriási létesítmények állíthatók rá, másrészt az év nagyobb részében elegendő sugárzást kap. Óriási tükrökkel lehetne felfogni a napsugárzást, és a hőt túlhevített gőzzé alakítva villamos energia termelésére befogni. Ehhez persze nagy terület kell, de az van bőven a Szaharában. Magyarországnyi területen, ami alig egy százaléka az óriás sivatagnak, elméletileg akár az egész világ villamosenergia-igényét ki lehetne elégíteni - állítják az optimista javaslattevők. Nem is elképzelhetetlen, csak hát az energiát a felhasználási helyig el is kell juttatni.

A meglévő vezetékhálózat erre nem alkalmas, megfelelő újnak a kiépítése pedig, nagyon szerényen számolva is, több száz milliárd euróba kerülne. És ehhez járulna még a hatalmas tükrök építésének horribilis költsége, nem is szólva arról, hogy az erőműhöz rengeteg víz is kell, amit több száz kilométerről a tengerből kellene óriási csővezetékeken szállítani a sivatag mélyébe. Nem csoda, hogy a nagyszabású tervek egyelőre papíron léteznek csak. Sőt, érdekes módon még a környezetvédők is közbelépnek.

Az Egyesült Államokban például egyelőre jegelik a nagy térségekben elhelyezendő tömeges napkollektorok és egyéb fotovillamosenergia-termelők telepítésére adható állami hiteleket és az építési engedélyeket. Holott az észak-amerikai országban is akad alkalmas sivatag, de a zöldek máris tiltakoznak, részint értékes vízlelőhelyek esetleges elszennyezése miatt, másrészt féltve egyes állatfajokat. E létesítmények leendő gazdái morognak, hogy érdekes módon az állam sokkal kevésbé jár el ilyen féltő módon, ha ezeken a területeken történetesen kőolaj vagy földgáz után kutatva végeznek fúrásokat.

Mindeközben színre lép a nagy csoda: a fúziós energiatermelés! Méghozzá nem is százmillió Celsius-fokon, óriási mágnesek közreműködésével, mint a nemzetközi együttműködésben sok milliárd eurós költségvetéssel épülő ITER-ben, hanem ismét jelentkezik a jó öreg hidegfúzió. Éppen húsz esztendeje nagy szenzációt keltett Martin Fleischmann és Stanley Pons bejelentése, hogy szobahőmérsékleten, vagyis 30 Celsius-fokon sikerült magfúzióval energiát előállítaniuk. A bemutatott jelenségeket nem sikerült független laboratóriumokban megismételni. Most viszont az Amerikai Kémia Társaság idei konferenciáján ismét felbukkant a hidegfúzió, ezúttal "kis energiájú nukleáris reakciók" (LENR) álnéven. Egyébként a bejelentést tevő kutatócsoport és vezetője, Dr. Pamela Boss nem egy eldugott garázsban játszadozott, mert az amerikai haditengerészetnek kommunikációs rendszereket fejlesztő Űr- és Tengeri Hadviselési Rendszerek Központnak a munkatársa. Bossék az elektrokémiai eljárást alkalmazó fúziós berendezésükben egyebek között nehézvizet és az elektródákhoz különleges műanyagot használnak a neutronok előállításához. A tudományos közösség azonban most is kétkedik, éppúgy, mint egy másik bejelentés, az úgynevezett buborék-fúzió fölött, amit a Purdue Egyetem korábbi, időközben állásából felfüggesztett professzora, Rusi Telyarhan közölt még 2002-ben. Ez nem hidegfúzió, mert az általa leírt elmélet szerint a berobbanó buborékok eléggé nagy hőmérsékletet és nyomást produkálnak ahhoz, hogy az atommagok egyesülése létrejöjjön. Mindenesetre az ő kollégái annyira nem értettek egyet vele, hogy heves vitába bonyolódtak, és kijelentéseik miatt a volt prof kettő ellen még becsületsértési feljelentést is tett.