Az ókori rómaiak nagyon kedvelték a vizet, nemcsak ivásra és tisztálkodásra használták, hanem üdítette és gyönyörködtette is őket. Az ókori Rómában számos köztéri szökőkutat építettek, a magánházakban fürdők és csobogók szolgálták a pihenést, a szegényebbek pedig közfürdőbe jártak. A források szerint a rómaiak napi vízfogyasztása 500 liter/fő volt (a budapestieké napjainkban napi 130 liter/fő, a németeké 120 liter/fő). Ehhez természetesen megfelelő vízvezetékrendszer kellett, amelynek építésére kiváló szakembereik voltak.

Amikor a római légiók meghódították és a birodalom provinciájává tették Szíria néven a mai Jordániát, a római katonáknak és a hivatalnokoknak nélkülözniük kellett a számukra oly kedves fürdőzést, a csobogó víz élvezetét. Ám nem sokáig.

A Mathias Döring, a darmstadti egyetem professzora vezette feltárások során kiderült, hogy rendkívüli vízvezetéki rendszert építettek ki a római szakemberek Szíriában 170 kilométer hosszan, amelynek több mint 100 kilométeres szakasza a föld alatt vezetett.

Qanat Firaunnak, a Fáraók csatornájának nevezik a helybéliek a mára rommá vált építményt, sőt azt is tudni vélik, hogy azért építették az egyiptomiak az alagutat, hogy kincseket rejtsenek el benne.

Ám Döring szerint ez csak legenda, egészen más célból készítették a csodálatos mérnöki munkát. A csatorna római eredetű, semmi köze az egyiptomiakhoz, és persze, semmilyen kincs sincs benne. Valójában egy egykori mocsaras területről indult, ami mára már teljesen kiszáradt, majd 64 kilométer hosszan a felszínen vezetett, hogy azután három ágra válva tűnjön el a föld alatt és ott fusson tovább. A három föld alatti leágazás hossza 1, 11 és 94 kilométer. Márpedig az eddig ismert leghosszabb ókori föld alatti vízvezeték Bolognában van, és mindössze 19 kilométer hosszú.

Nyilván légiósok építették ezt a lenyűgöző méretű csatornát, amely Levante városait szolgálta ki vízzel, végállomása pedig Gadara volt, amelynek mintegy 50000 lakosa volt.

A római gazdag polgárok rajongtak a kelet kincseiért, hatalmas karavánok szelték át a veszélyes vidéket, hogy árut szállítsanak Rómába. Gadara fontos kereskedelmi központjuk volt. Színházakat építettek ott és templomot is terveztek hűsítő vizű szökőkutakkal. Ám a tavaszi esők nem elégítették volna ki a vízszükségletet. A vízvezeték kiépítése elengedhetetlenné vált. A csatornát Kr. u. 90 körül kezdték el építeni Domitianus uralma alatt. A felszínen vezetett csatornát befedték, hogy a benne folyó vizet tisztán tartsák, ne hulljon bele állati tetem és egyéb hulladék. 64 kilométer elkészítése után azonban a hegyek miatt a csatornát a föld mélyébe kellett vezetni.

A mélyben folyó munkálatok során biztosítani kellett - többek között - a friss levegőt az alagútban dolgozóknak. Döring kutatócsoportja azt is kiderítette, miként oldották meg a problémát az ókoriak és hogyan épült az alagút: a föld alatti csatorna nyomvonalát a felszínen kijelölték, majd 20-200 méterenként ferde aknát vájtak a mélybe. Az akna végénél elkezdték két irányban, előre és hátra vájni az alagutat, míg az össze nem ért az előtte, illetve mögötte lévő másik aknából induló vájattal. Az aknán keresztül jutott friss levegő a mélybe, és ezzel a módszerrel azt is megoldották, hogy egyszerre több száz ember dolgozhatott a föld alatti vízvezetéken. Legalább 2900 ilyen "szerelő"-aknát kellett építeniük, ezek közült a régészek eddig 300 lejáratot találtak meg.

A munka több mint száz évig tartott. Amikor 210 körül elkészült, 300-700 liter víztömeg zúdult át a csatornán másodpercenként. Ám Gadara mégsem örülhetett. Hiába volt a fantasztikus mérnöki teljesítmény, az utolsó lépést a tervezők elrontották. A csatorna túl mélyen volt, a benne érkező vízmennyiség nem érte el a fent kialakított tartályokat, így Gadara templomának szökőkútjaiból sohasem csobogott víz a római korban.