Az Iowai Egyetem pszichológusa, Alan Kim Johnson megfigyelései arra utalnak, hogy a sófogyasztás mértéke összefügg a közérzettel. Kísérleteiben sószegény diétára fogott patkányok viselkedését tanulmányozta. A rágcsálók a vegyület hiányában sokkal ritkábban tették mindazt, ami általában örömöt jelent számukra; például nem vették magukhoz az általuk kedvelt cukros vizet sem. Ám amint a patkányok ismét megfelelő mennyiségű nátrium-kloridhoz jutottak, viselkedésük újra normális lett.

Egy másik, régebbi kutatás krónikus fáradtságban szenvedő emberekkel foglalkozott. A betegek egy része más egészségügyi problémák miatt sószegény diétát folytatott. Amint ezek a páciensek több sót fogyasztottak, sok tünetük enyhült.

Mindazonáltal a só nem tekinthető valódi antidepreszszánsnak. Hiánya nem okoz tényleges depressziót. A tüneteknek csak egy része jelentkezik, elsősorban a hétköznapi kellemes cselekvések örömérzete csökken.

A só utáni vágynak valószínűleg evolúciós magyarázatai vannak. A gerincesek az óceánok vizeiben fejlődtek ki, ahol az ásványi sók bőségesen álltak rendelkezésükre. A szárazföld meghódításával azonban új problémával kellett szembenézniük. A szükséges mennyiséget biztosítaniuk kellett, hiszen a szervezetnek továbbra is nagy szüksége volt a nátriumra - többek közt az idegrendszer megfelelő működéséhez. A vesék ezért egyre hatékonyabbak lettek az értékes sók megőrzésében.

Az embereknek a tengerektől távol szintén nehéz volt sóhoz jutniuk. A vegyület fogyasztása akkor indult növekedésnek, amikor felfedezték, hogy a só alkalmas az élelmiszerek tartósítására. Ez nagyjából négyezer éve történhetett. Ezekben az időkben azonban a só még annyira ritka és értékes volt, hogy sok helyen fizetőeszközül is szolgált.

Ma már bőségesen áll rendelkezésünkre konyhasó. Dacára annak, hogy egy felnőttszervezetnek mindössze napi 4-6 g nátrium-kloridra van szüksége, a legtöbb ember ennek a kétszeresét eszi meg, holott a túlzott sóbevitel rengeteg veszéllyel jár. Növeli a magas vérnyomás, az infarktus és az agyvérzés kockázatát. Már nem kell aggódnunk, hogy nem jutunk elég sóhoz, s hiába köztudott a túl nagy mennyiség fogyasztásának egészségkárosító hatása, az emberek mégis jóval többet vesznek magukhoz, mint amennyire szükségük lenne.

Alan Kim Johnson szerint elképzelhető, hogy valamenynyien sófüggőkké váltunk. Még azok is nehezen mondanak le a sóról, akiknek határozott egészségügyi előírások miatt kellene mérsékelniük a fogyasztásukat - s ez a függőség egyik jellemző "tünete". Az agyunk is kellemes érzettel "jutalmazza" a nátrium-klorid fogyasztását - pontosan úgy, ahogy bizonyos drogokra reagál az idegrendszer. Ez valószínűleg a szárazföldi életmód folytatásával egy időben alakulhatott ki. Végezetül a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy az agy a só- és a drogelvonásra igen hasonló reakciókat ad.

Valamennyien sófüggőkké váltunk