Szeméttel vesszük körül bolygónkat
Biztonsági okokból az űrrepülőgép útja során a jármű körüli 40×50×50 km-es képzeletbeli téglatestet az űrszemét eloszlásának követéséért felelős amerikai megfigyelőhálózat folyamatosan ellenőrzi. Ha űrszemét közelít az űrhajóhoz, annak pályáját azonnal módosítják, így kerülve el az űrszemét becsapódását. Ez mára rutinná vált. S ahogy az űrszemét sűrűsége egyre növekszik, úgy jelent egyre nagyobb veszélyt az űrrepülésekre s egyre nagyobb kockázatot a műholdak számára.
Az űrszemét mennyisége mára meghaladja az 5000 tonnát, s ez a mennyiség évről évre növekszik. Ha valamely felbocsátó ország műholdat indít, a hordozórakéta alacsony, Föld körüli pályára álló (300-500 km) utolsó fokozata rövidebb időre, a műhold pedig hosszú távon, üzemideje lejárta után válik űrszemétté. Sajnos időnként előfordul, hogy az utolsó rakétafokozatban vagy a műholdban lévő maradék üzemanyag váratlanul berobban, s ilyenkor sok tízezer kisebb-nagyobb darab kering tovább a Föld körül.
Ennél is nagyobb problémát jelent, ha űrszemét ütközik aktív, még működő mesterséges holddal, netán másik, nagyobb űrszeméttel (például egy többtonnás, akár évtizedek óta működésképtelen műholddal). Az ilyen ütközésekkor a műhold akár 20-30 ezer kisebb-nagyobb darabra esik, melyek lassan szétoszlanak bolygónk körül. Ezek követése biztonsági okokból lényeges, ám szinte megoldhatatlan feladat. Bár különböző technológiákkal, elsősorban radarral, akár az 5 cm-es darabok mozgását is figyelemmel tudják kísérni, nagy sebességgel becsapódva az ennél jóval kisebb, nem észlelhető darabok is komoly gondot okozhatnak, különösen ha figyelembe vesszük, hogy azok újabb műholdakkal ütközve szintén akár több tízezer darabos törmelékfelhőt hozhatnak létre.
A folyamat ma már öngerjesztő, az űrszemét számának növekedése már emberi beavatkozás nélkül is "biztosított". Szimulációk szerint az űrszemét mennyisége a következő fél évszázadban akkor is növekszik, ha nem bocsátunk fel újabb műholdat. Az egyetlen, valóban hatékony segítséget a Föld légköre jelenti, mivel az alacsony pályán keringő törmelék - a pályamagasságtól függően - néhány hét vagy évtized alatt a felső légkörrel való súrlódás következtében lelassul, majd a légkörbe lépve felizzik, elég.
A légkör lassító hatása azonban az elsősorban távközlési és meteorológiai műholdak által használt, ún. geostacionárius pályán nem segít. A geostacionárius pálya az Egyenlítő felett, 36 ezer km magasságban helyezkedik el, ott a műhold keringési ideje a Föld forgásidejével, azaz egy nappal egyezik meg. A műhold ezért - bolygónk felszínéről nézve - látszólag egy helyben áll. Ezért a parabolaantennákat elég egyszer beállítani, a távközlési hold követésére nincs szükség. Hasonlóan, a geostacionárius pályán keringő meteorológiai műholdak folyamatosan a Földnek ugyanazt az oldalát látják, ez teszi lehetővé, hogy keringésük során folyamatosan követhetik pl. Európa felhőborítottságának alakulását.
Ám néhány év, évtized alatt a távközlési és a meteorológiai műholdak is meghibásodnak, megszakad velük a kapcsolat, s maguk is űrszemétté válnak. Eredeti pályájukat ugyanakkor csak nagyon lassan, hosszú évtizedek alatt hagyják el (ebben más égitestek, elsősorban a Hold tömegvonzása segíti őket), így sokáig foglalják a helyet a pl. pótlásukra indítandó műholdtól. Ma már éppen ezért a geostacionárius holdakat úgy üzemeltetik, hogy működésük végén maradék üzemanyagukat felhasználva a lehető legtávolabb vezérlik eredeti pályájuktól.
2007. január 11-én Kína a hivatalos közlés szerint "technológiai kísérletet" hajtott végre, amikor egy ballisztikus rakétával célba vette, majd elpusztította Fengjun-1 meteorológiai holdját. A hold nem geostacionárius, hanem ún. poláris pályán keringett, mintegy 865 km-rel a Föld felszíne felett. Az űrfegyverteszt hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki, hiszen egyrészt a több ezer észlelhető méretű törmelék komolyan veszélyezteti más műholdak épségét, másrészt ellent mond a világűr békés célú kutatásának, felhasználásának. Ez volt az első hasonló teszt, mióta az Egyesült Államok 1985-ben megsemmisítette P78-1 jelű napfizikai műholdját.
Alig több mint egy évvel a kínai teszt után az USA-193 amerikai - ismeretlen rendeltetésű - katonai műholddal megszakadt a kapcsolat, miközben pályamagassága egyre csökkent. Fennállt az esélye annak, hogy esetleg lakott területre csapódnak a légkörbe lépést átvészelő darabjai, ezért elnöki engedéllyel, a védekezés mikéntjét előre bejelentve, 2008. február 21-én az amerikai haditengerészet egy ballisztikus rakétával megsemmisítette a műholdat. Bár ismét sok törmelék keletkezett, az űrszemét döntő többsége néhány héttel, hónappal később a légkörbe lépett, és elégett.
A világűr űrszeméttől való megtisztítására megvalósítható terv ez idáig nem készült. A legnagyobb űrügynökségek folyamatosan követik értékesebb műholdjaikat, hogy legalább nagyobb törmelékkel ne ütközzenek. Ilyen veszély esetén a műhold pályáját saját hajtóművével, üzemanyagával kissé módosítják, hogy az ütközést elkerüljék. Az egyetlen védekezés - úgy tűnik - az űrszemét radaros és optikai követése lehet. Az egyes érintett űrhatalmak számára fontos információról van szó, amit azonban nem evidens, hogy megosztanának egymással, így az Egyesült Államok, Oroszország, Európa és Kína is saját követőhálózattal rendelkezik. Az ENSZ világűrbizottságában jelenleg is folynak a tárgyalások arra nézve, hogy az űrszemét elleni védekezésre nemzetközi összefogással közös programot dolgozzanak ki.
A helyzetet bonyolítja, hogy a döntéshozók számára az űrügynökségek és a szakemberek még nem mutattak be egységes, közös akciótervet. Ezt felismerve a világ 11 legnagyobb űrhivatala (az Európai Űrügynökség mellett öt európai ország, valamint Oroszország, az Egyesült Államok, Kína, India és Japán űrkutatási szervezetei) közös bizottságot állított fel a probléma vizsgálatára (IADC - Inter-Agency Space Debris Coordination Committee). A bizottság feladata, hogy megvalósítható javaslatot adjon a kormányok és az ENSZ számára. Sajnos az űrszemét csökkentésének nehézségét jól mutatja, hogy az 1993-ban alapított bizottság épp az űrszemét csökkentésének kérdésében nem jutott döntésre.
A kérdés azonban az idő múlásával egyre sürgetőbb, az űrszemét mennyisége ugyanis folyamatosan növekszik.
