Az eljárást Raisz Iván, a miskolci egyetem docense fejlesztette ki. A kutató módszere egyfajta speciális hulladékpirolízis: a betáplált kommunális hulladékot magas hőmérsékleten elgázosítják (a folyamathoz vízbontásból nyert oxigént használnak), majd a keletkező szintézisgázt - a sósav és a kén, illetve a szén-dioxid leválasztása után, hidrogén hozzáadásával - metanollá alakítják. A folyamat során nagy mennyiségben keletkező melléktermékek külön-külön is értékesek és eladhatóak (kivéve az üveges állapotú, lerakóra kerülő salakot), a metanol (más néven metilalkohol) pedig üzemanyagként hasznosítható.

Az elgondolás több találmányi kiállításon is sikerrel szerepelt, a feltaláló (társával, Barta Istvánnal) tavaly az Év feltalálója lett (a rengeteg szabadalommal és újítással rendelkező docens egyébként a díjat kiadó és a külföldi kiállítási részvételt menedzselő Magyar Feltalálók Egyesülete titkára). A reflektorfény magyarázata, hogy a találmány egyszerre két globális problémára, vagyis a hulladékkrízisre és az üzemanyaghiányra is megoldást kínál. Az ötlettől az alkalmazásig azonban hosszú út vezet, és buktatókban sincs hiány. Az első ilyen akadály, hogy a laboratóriumi körülmények között (és méretekben) esetleg működő módszer nem feltétlenül használható nagyüzemi léptékben. A kommunális hulladékok elgázosításának, illetve pirolízises ártalmatlanításának egyik legnagyobb gátja, hogy a szemét a "természeténél fogva" nem homogén összetételű, így nehéz olyan technológiát kifejleszteni, amely a hatékonysági és a környezetvédelmi szempontokat is folyamatosan kielégíti. A másik gond energetikai természetű: ha a folyamat több energiát igényel, mint amennyi kinyerhető az alapanyagból, akkor nem sok értelme van. Ebből a szempontból a Raisz Iván-féle eljárás állítólag megáll a lábán: mint a feltaláló kérdésünkre elmondta, módszere semmilyen külső energiaforrást nem igényel. Bereczky Ákos, a Műegyetem energetikai gépek és rendszerek tanszékének docense úgy fogalmazott: szakirodalmi adatok szerint jó esély van a pozitív energiamérlegre (ami Raisz elmondása szerint például a gabonaalapú etanolgyártás esetében nem mindig elmondható).

Mindez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy a szemétből metanolt gyártó üzem valaha is működőképes lesz. A nehézségekről sokat elárul, hogy kommunális hulladékok hőbontására (és ezen az úton metanol előállítására) ugyan több szabadalom is létezik - az ismertebbek közé számít a Siemens-eljárás, a Lurgi-eljárás, a Noell-eljárás és a Thermoselect-eljárás -, ám egyik sem terjedt el az ipari gyakorlatban. Egyebek között azért, mert mindig keletkeznek nehezen bomló, a környezetre veszélyes égéstermékek (ráadásul ezek képződése - éppen a nem állandó összetételű alapanyag miatt - nehezen szabályozható). Éppen ezért eddig inkább csak a homogén ipari hulladékok (gumihulladék, műanyag) hőbontását sikerült rentábilisan megoldani.

Amennyiben ezen az úton mégis eljutunk a metanol-előállításig, az újabb problémákat vet majd föl. Kárpátalján ma is használnak metanolt üzemanyagként, ám - mivel az autók katalizátorait nem metanolra, hanem benzinre fejlesztették - a térség városainak levegőjében nagymértékben megnőtt bizonyos rákkeltő vegyületek koncentrációja.

A Raisz Iván találmányán alapuló, évi 2000 tonna kapacitású kísérleti üzem építését várhatóan jövőre kezdik el Miskolcon. Ha a teszt sikerül, a fenti kérdőjelek közül legalább néhányat kipipálhatunk.

A nápolyi szemétből jó sok metilalkoholt lehetne gyártani