Iránytű a lapos tévés útvesztőben
Kisebb helyen elfér, és kevesebbet fogyaszt - ezekkel az előnyökkel ajánlották a nagyközönség figyelmébe az első LCD és plazmatévéket az iparág marketingesei. Akkoriban (az ezredforduló táján) mindkettő igaz lehetett, ám mára mindez aktualitását vesztette. Ami a méretet illeti: nincs az a szekrénysor, amelybe egy 37 hüvelykes (94 centiméteres) vagy nagyobb képátlójú televízió beilleszthető. A fogyasztásról pedig annyit érdemes tudni, hogy egy átlagos LCD valóban kevesebb áramot igényel, mint egy azonos méretű, katódsugaras "technikai műemlék", ám az előbbiek jellemzően nagyobbak - vagyis összességében a lapos tévére váltás az áramfogyasztást is megnöveli. (Nem elhanyagolható tételről van szó: a tévé - a maga napi négy-hat órás működésével - a hűtő és a mosógép után sokszor a harmadik legnagyobb fogyasztó a lakásban.)
Ha a fogyasztás alapján szeretnénk tévét választani, ahhoz egy biztos tipp mindenképpen adható: vegyünk minél kisebbet. Egy 32 hüvelykes tévé átlagosan 50-60 százalékkal kevesebbet fogyaszt, mint egy 42 hüvelykes (a pontos érték nagyban függ a technológiától, és részben a márkától is). Az LCD vagy plazma dilemmája energetikai szempontból már nem ennyire egyértelmű, a végeredmény ugyanis nagyban függ a tévézési szokásoktól. Vegyes programcsomag esetén - a Fraunhofer Institut tesztje alapján - nagyjából 25 százalékkal nagyobb egy plazmatévé fogyasztása az ugyanakkora LCD-énél. Ha azonban valaki inkább mozizik a televízióval (a mozifilmek jellemzően sötétebb tónusúak, mint egy híradó vagy egy sportközvetítés), akkor akár alacsonyabb is lehet a plazmák áramfelvétele. Az újabban terjedő LED-háttérvilágítású LCD-k mindkét kategóriánál kevesebbet fogyasztanak, az áruk viszont olyan magas, hogy a többlet aligha térül meg a kisebb áramszámlán.
Ami az élettartamot illeti, erről az 50, 60, sőt olykor 100 ezer órára hitelesített modellek korában látszólag nincs ok beszélni (50 ezer óra közel hat év szünetmentes használatot jelent, vagyis a hazai tévézési szokások mellett egy ilyen tévé akár 18 éves használatot garantál - elvileg). A valóság némiképp bonyolultabb. Először is: egy-két pixelhiba általában nem ok az utólagos cserére, a helyszínire viszont igen (a tévét tehát érdemes még az üzletben vagy a vevőszolgálaton kipróbálni). A másik jellemző élettartam-rövidítő tényező a "beégés" (például a tévécsatornák logói szokták ezt a jelenséget produkálni - többnyire a plazmatévéken, de időnként az LCD-ken is -, amikor kitörölhetetlen nyomot hagynak a képernyőn pár tucatnyi pixel kiégetésével). Beégés ellen már létezik technikai védelem, amúgy pedig tipikusan garanciális problémáról van szó - vagyis nem a tévét, hanem a garancialevelet kell jó alaposan megnézni ahhoz, hogy kihagyjuk. A lényeg, hogy olyan tévét érdemes vásárolni, amelyiknek papíron hosszú életet garantálnak.
A csatlakoztathatóság kemény dió - itt csak saját tévézési szokásaink pontos ismerete segít. Ami biztos: legyen rajta HDMI-csatlakozó, lehetőleg minél több, HD-minőségű lejátszót és színvonalas hangot csak ezen keresztül tudunk csatlakoztatni. Ha magunkban, elvonulva szeretünk tévézni, olyan készüléket vegyünk, amelyiken fejhallgató-bemenet is van. PC-csatlakozó PIP (kép a képben funkció) nélküli tévén is hasznos lehet, hiszen így megnézhetjük a számítógépen tárolt digitális fotóinkat a hatalmas képernyőn. Újabban memóriakártya- vagy USB-olvasóval felszerelt tévék is vannak - ezekhez számítógép (és PC-csatlakozó) sem feltétlenül kell a fényképnézegetésnél.
Amivel - ma még - fölösleges foglalkozni, az a HD Ready - Full HD kérdése: olyan tévéadást, aminél érdemi különbséget tapasztalnánk, még évekig csak elvétve fogunk találni. Akkor már célszerűbb inkább az árra koncentrálni. Alapszabály, hogy 42 hüvelyk alatt többnyire az LCD, afölött már a plazma az olcsóbb. A plazmák kontrasztosabb képet, természetesebb színeket és "húzásmentes" mozgást adnak, cserébe a valamivel nagyobb fogyasztással is meg kell barátkozni. Ezek a tények - a többi már ízlés dolga.
