Dolog, ami nem megy csak úgy hipp-hopp, magától. Persze ma sem kell nagy feneket keríteni neki, de azért nem árt rápihenni, rákészülni, egy kicsit rákoncentrálni, előtte némileg ellazulni.

Teli gyomorral már strapás, üres gyomorral a fenének sincs kedve - csak hogy kézzelfogható példát hozzak a körülmények elhanyagolhatatlan befolyására. És az már rég nem megy, hogy közben a gondolataim máshol járjanak. Ott kell lenni. Oda kell figyelni. Hiába van meg a sokéves rutin. Nem elég! Korábban is sejtettem persze, hogy a kor haladtával egyszer majd így lesz. De azért egészen más valamit sejteni, mint megélni. Ha értik, mire gondolok.

Még most is gyakran előfordul persze, hogy hirtelen késztetést érzek rá, és akkor beindulok, nekiugrok, pity-puty le is zavarom. (Bár úgy vettem észre, ezt a feleségem nem nagyon szereti.) Máskor viszont előtte napokig tervezgetem, tologatom, halogatom. Indok persze mindig van. Reggel ugye ott van a hajnali eszement rohanás, idő nincs rá. Este meg fáradtan ér haza az ember. Vacsora után csupán egy szusszanásra ülök le a tévé elé, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy ha lett volna is, szép lassan elszivárog az ihlet, aludni vonz az ágy.

Ideális lenne rá a hétvége, de akkor is gyakran beesik valami egyéb program. Vendégek jönnek például vagy vendégségbe megyünk. Meg aztán ugye ott vannak a gyerekek. Csak a hét végén van az embernek ideje foglalkozni velük.

A feleségem nagyon rendes, és megértő. Egy szavam se lehet rá. Eddig soha sem fordult elő, hogy sürgetett volna, vagy netán pikírt megjegyzést tett volna. Baráti társaságunkban, úgy vettem észre, viszont nem ilyenek a feleségek. Nemegyszer előfordul, hogy ha némi borozgatás után a téma mintegy véletlenül előkerül, akkor félre nem érthető megjegyzéseket tesznek párjuk ebbéli henyeségére. Bezzeg a régi időkben! - hánytorgatják fel vihorászva. Számomra kínos pillanatok ezek.

Szerencsére az én feleségem nem ilyen. De hát túl régen, és túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy érezzük egymás gondolatait. Nem kell ahhoz szó, vagy gesztus, vagy akár egy felvont szemöldök, hogy tudjuk: a kérdések, ha nem is sürgetőleg, de ott lebegnek a levegőben. Ma? Holnap? Esetleg holnapután?

A dolgok persze előbb- utóbb beérnek. El is határozom, ma lesz a napja, amikor teljesítem házastársi kötelességemet. Elvégre két hete esedékes. A gyerekek úgyis rég lefeküdtek már.

Indulok a fürdőszobába, hozom a piros műanyag lavórt, tele kimosott zoknival. Nekifogok a párzásnak: feketét a feketével, szürkét a szürkével, csíkosat a csíkossal, rövid szárút a röviddel, hoszszút a hosszúval. És közben azon tűnődöm, hogy a régi időkben vajon mit élveztem én ezen?