Az elmében megvalósuló időutazás a saját tényszerű múltunkra való visszaemlékezésért felelős humán epizodikus memória kutatásában úttörő szerepet játszó Endel Tulving munkájára épül. Tulving 1983-ban írta le, hogyan utazik az emberi elme előre-hátra az időben, de elméletére csak 1997-ben kezdtek komolyabban odafigyelni. Ekkor Suddendorf és Corballis új-zélandi kutatók bevezették a "szellemi időutazás" kifejezést, és amellett érveltek, hogy ez lehet az a kulcsfontosságú kognitív (észlelési) jellemző, ami megkülönbözteti az embert az állatoktól. Eddig sokan úgy vélték, hogy a beszéd választ el minket tőlük leginkább, de Suddendorfék szerint a kommunikáció tartalmát nagymértékben az adja, hogy képesek vagyunk magunkat kivetíteni akár a múltba, akár a jövőbe.

Az állatok szellemi képességeivel foglalkozó kutatók közül sokan úgy vélik, bizonyos fajok valóban képesek emlékezni a múltra, és tervezni a jövőben. Ennek bizonyítása azonban hihetetlenül nehéz. Az emberi memória vizsgálata során az önkénteseket egyszerűen kikérdezik, ám ez a lehetőség állatok esetében ki van zárva, így meglehetősen nehéz elkülöníteni egy tanult viselkedés megismétlését a valódi memóriától vagy a tervezéstől. A fő kérdés az, hogy vajon az állatok az emberi epizodikus memóriához hasonlóan hívják-e elő az egy adott időpontban és helyszínen átélt tapasztalatot. Ezen vitáznak legtöbbet a kutatók.

Tulving szerint a humán epizodikus memóriához szükség van az ön-tudatosságra, arra a képességre, hogy el tudjuk képzelni magunkat a múltban, ne csupán visszaemlékezzünk arra, hogy valami történt, valamikor és valahol. E definíció szerint az állati epizodikus memória bizonyítása gyakorlatilag lehetetlen. Az állati emlékezőképességet kutató összehasonlító pszichológusok azonban "epizodikusszerű" memóriát alapul véve dolgoznak. Ehhez csak az kell, hogy az állatok emlékezzenek arra, hogy mit, mikor és hol tettek.

Ezt különböző mértékig több vizsgálattal is igazolták. Állatidomárok például azt találták, hogy a palackorrú delfinek képesek emlékezni arra, amit a közelmúltban tettek. Galambok és patkányok is ki tudták választani azokat a szimbólumokat, amik az épp elvégzett cselekedetükre utaltak. 1999-ben amerikai kutatók egy jelekkel kommunikáló Panzee nevű csimpánz jelenlétében élelmet rejtettek el. Az állat tizenhat órával később is képes volt elvezetni a gondozóit az elrejtett csemegéhez, úgy, hogy közben a gondozók nem tudták, mit és hova dugtak el a kutatók.

A hollófélék közé tartozó bozótszajkók különösen tehetséges élelemelrejtők és előkeresők. Angol kutatók szerint nem csupán arra emlékeznek, hová rejtettek el egy-egy finom falatot, de arra is, hogy mit. A túl sokáig eltemetett, és emiatt megromlott kedvencüket, a kukacokat a "lejárati idő" után már elő sem keresik.

Miután nem kérdezhetjük meg az említett állatokat arról, mi alapján hozzák meg döntéseiket, nem világos, hogy valóban átélik-e újra a múltbeli eseményeket. Esetleg csupán visszaemlékeznek a cselekvésre. Suddendorf szerint olyan ez, mint amikor tudjuk, hol a kocsikulcs, anélkül, hogy konkrétan emlékeznénk arra, hogy mi tettük oda.

Az állatok jövőészlelésének bizonyítása semmivel sem egyszerűbb. Német kutatók törpecsimpánzokat és orangutánokat tanítottak meg egy eszköz használatára, majd egy "jutalomszobába" vitték az állatokat, ahol az eszköz segítségével szőlőléhez juthattak. A betanítás után elzárták a jutalomszobába vezető utat, és az állatoknak nyolc eszközt kínáltak fel (kettővel hozzáférhettek az imádott léhez, hattal nem), majd üres kézzel kivezették őket egy váróterembe, ahonnan végignézhették, hogy az összes eszközt elviszik. Ezután üres kézzel beengedték őket a jutalomszobába, ahol persze eszköz hiányában nem tudtak hozzájutni a gyümölcsléhez. Több próbálkozás után több állat is megtanulta, hogy amíg lehetősége van rá, ragadjon meg egy célszerszámot, vigye magával a váróba, hogy majd később felhasználhassa a jutalomszobában a lé megszerzéséhez. E kísérlet szerint az állatok képesek választani, magukkal vinni és megőrizni egy eszközt valamely jövőbeli használathoz. Bár e kísérlet azt sugallja, hogy az említett majmok képesek az előrelátásra, kognitív képességük mértéke továbbra is vita tárgyát képezi. Suddendorf szerint az említett főemlősök tette - bár valóban lenyűgöző - mégsem nevezhető valódi szellemi időutazásnak. Szerinte ez egyszerűen a klasszikus idomítás eredménye, amit a szomjúságra építettek fel.

Ez az elutasító hozzáállás az N. Bischof és D. Bischof-Köhler munkáján alapuló, úgynevezett Bischof-Köhler-hipotézisre épül. A két német kutató az 1970-es évek végén azt állította, hogy míg az emberek képesek felhasználni tapasztalataikat a jövőre vonatkozóan - például későbbi étkezést tervezni jelenbeli éhség nélkül -, addig az állatok csak pillanatnyi motivációik alapján cselekszenek.

Az egyik ellenpélda az 1980-as években született. C. és H. Boesch főemlőskutatók megfigyeltek olyan csimpánzokat, amelyek nagyobb köveket cipeltek magukkal, miközben diófélét keresgéltek, hogy majd fel tudják törni a talált csemegét. Ez is figyelemre méltó példája lehetne a jövőbeli cselekvés megtervezésének, ha ezeket a majmokat nem csupán a dió utáni éhség vezetné - állítja N. Bischof. Ha az állatok jóllaktak, azonnal eldobják e köveket, láthatóan elfelejtve, hogy később talán újra szükségük lesz rájuk. Ha tudatában lennének annak, hogy később újra éhesek lesznek, talán jobban odafigyelnének e ritka és értékes kődarabokra.

E kritika hallatán több kutató kifejezetten a Bischof-Köhler-hipotézist provokáló kísérletet tervezett. Egyesek azt állítják, hogy bizonyos körülmények között sikerült is bizonyítaniuk, hogy néhány állat valóban képes a jövőben jelentkező szükségletnek megfelelően cselekedni. Bozótszajkókkal terveztek némiképp bonyolult etetési kísérleteket, és a különböző tanítási fázis után a madarak viselkedéséből egyértelműen azt a következtetést vonták le, hogy a szárnyasok igenis számításba veszik a jövőbeli motivációs szükségleteket, és aszerint cselekszenek, hogy ezeket kielégítsék.

Más vizsgálatok is kétségbe vonták az említett hipotézist. Kanadai kutatók mókusmajmok viselkedését vizsgálták datolya felhasználásával. Az állatok hamar megtanulták, hogy ha több édességet vettek magukhoz, akkor hosszabb ideig nem kaptak vizet, így hamar rászoktak arra, hogy a szomjúság elkerülése miatt inkább kevesebb gyümölcsöt vegyenek el. A kutatók szerint ez azt jelzi, hogy a majmok előre látták a jövőbeli szomjúságot, annak ellenére, hogy a jelenben ezt nem érezték.

Persze Suddendorf szerint eddig egyetlen kísérlet sem cáfolta meg a Bischof- Köhler-hipotézist. A mókusmajmokról az volt a véleménye, hogy az állatok egyszerűen összekapcsolták a mohóságukkal összefüggő kellemetlen következményt, és a szajkók viselkedésétől sem volt különösebben lenyűgözve.

A madarakat kutató csoport vezetője és Suddendorf egyetlen dologban mégis egyetért, mégpedig abban, hogy eddig senki nem tudta igazolni, hogy ezek vagy más állatok mentális képet alkotnának a múltjukról vagy a jövőjükről. Ám a bizonyítékok hiánya nem e képesség hiányát bizonyítja.

Dr. Csányi Vilmos etológus úgy véli, hogy a bizonyítási nehézségek ellenére mégsem kérdőjelezi meg ma már senki az állatok múltba vagy jövőbe látó képességét, amely az emberekénél persze jóval egyszerűbb, kezdetlegesebb formában van meg bennük. A "gondolkodási" mechanizmusok sokkal egyszerűbbek, és a "gondolatok" (ha vannak) fölött az állatok sokkal kisebb kontrollal rendelkeznek, mint mi. A jelen eseményei, ingerei természetesen elő tudnak hívni az állatokban is múltbeli vagy a jövőre vonatkozó képeket, viszont valószínűleg egyetlen állat sem képes hozzánk hasonlóan színes és részletes elképzelésekkel más időspektrumban elidőzni. Az éhség például nagy úr, az erős jelen idejű inger hatására az állat igenis képes a jövő, a táplálék megszerzésének "tervezésére", viszont a motiváció megszűnésével értelmét veszti a jövővel való foglalkozás, az állat ez irányú érdeklődése azonnal megszűnik.

Vagy meg kell várnunk, amíg valakinek sikerül igazolnia a fenti képességeket, vagy a két tábornak meg kell egyeznie abban, mit jelent állatokban a szellemi időutazás. Miután az állati elmével kapcsolatban rengeteg vizsgálat zajlik, hamarosan újabb eredmények várhatók arra vonatkozóan, hogy vajon hogyan is látják bolygótársaink világukat. Ennek messzire ható következményei is lehetnek. Elképzelhető, hogy meg kell változtatnunk a róluk kialakult nézeteinket és bánásmódot, hiszen nincs teljességgel kizárva, hogy mégiscsak vannak elképzeléseik saját életüket illetően.