Amikor még zöldelltek a sarkvidékek
Négy évvel később jött Alfred Wegener a kontinensvándorlás elméletével, mely magyarázatot kínált a rejtélyre: az Antarktisz egykor nem a déli pólus környékén, hanem alacsonyabb szélességeken terült el, ahol nyilván sokkal enyhébb volt a klíma. Ez azonban csak féligazság. Az Antarktisz ugyanis már nagyjából 100 millió éve ott volt, ahol ma, ennek ellenére 70 millió éve még dinoszauruszok szaladgáltak rajta, de még 40 millió évvel ezelőttről is ismerünk szubtrópusi flóraelemeket a jeges kontinensről. Az antarktiszi dínókkal egy időben a mai Jeges-tengerben még édesvízi krokodilszerű hüllők úszkáltak, a Spitzbergákon pedig még az eocénban (kb. 50 millió éve) is képződött szén, és egyes részein szó szerint lapátolni lehet a levéllenyomatos homokköveket. Pedig akkoriban már a Spitzbergák is nagyjából a mai helyén, a 75-80. északi szélesség táján volt.
Az Antarktisz eljegesedése nagyjából 35 millió éve kezdődött, azt megelőzően hosszú ideig a Föld "melegház"-állapotban volt, a mainál 70 méterrel magasabb tengerszinttel. Észak-Amerikát például egy hatalmas beltenger választotta ketté. Az Arktisz élővilágának egyik mai kutatója, John Tarduro (Rochester Egyetem) az észak-kanadai szigeteken találta meg egy champoszaurusznak nevezett krokodilszerű hüllő csontmaradványait, melynek tulajdonosa csakis meleg vízben élhetett, akárcsak a mai krokodilok. Az évi középhőmérséklet 14 Celsius-fok lehetett, s a leghidegebb hónap középhőmérséklete sem ment 5,5 fok alá. Találtak teknősmaradványokat is, márpedig a szóban forgó faj Észak-Ázsiából keveredett oda, és szintén meleg édesvizet igényelt. Lehetséges, hogy a mai Jeges-tenger úgy 50 millió éve édesvizű volt? Egyre több friss bizonyíték szól e bizarr feltevés mellett, legalábbis amellett, hogy a felszíni rétegeit édesvíz alkotta. A tényszerű bizonyítás nehéz, mert igen körülményes mintákat venni az ottani tengeraljzatról; a fúrást végző hajónak egy helyben kell állnia, ami a sarki vizeken sodródó jég miatt szinte lehetetlen. 2004-ben, két jégtörő segítségével nyílt vizet teremtve, sikerült mintákat venni a Lomonoszov-hátság kőzetanyagából, és az derült ki, hogy kb. 50 millió éve tömegesen élt a tengerben az Azolla nevű, csak édesvízben előforduló páfrányféleség. Akkoriban az Arktisz a mainál jobban el volt zárva a világóceántól és a Jeges-tenger elődébe ömlő folyók édesvize szétterült a sűrűbb sós vízen, keveredés pedig alig történt. E hatalmas "tó" vize meglepően meleg volt, 10 fok körüli, ám néhány millió évvel korábban 18-22 fok is volt, úgyhogy akár úszkálni is lehetett volna az Északi-sark táján.
Az Antarktiszi-félsziget jégmentes részein is szép számban kerülnek elő olyan fosszíliák, melyek meleg éghajlatra utalnak. Kagylóhéjak oxigénizotópos vizsgálatai azt mutatják, hogy 100 millió éve a kontinenst körülvevő tenger átlaghőmérséklete 15 fok körüli volt (ma -1,-2 fok). Mivel az Antarktisz már akkor is sarkvidéki helyzetben volt, a téli fél évben sötétség, illetve szürkület uralkodott. Mindezek ellenére az évgyűrűk arról tanúskodnak, hogy az akkori fák ezen simán túltették magukat.
Ebben a melegházidőszakban igen magas volt a légköri szén-dioxid koncentrációja. A trópusi tengerek a legújabb vizsgálatok szerint sokkal melegebbek voltak, mint ma. De akkor mi lehetett a szárazföldeken?! Elvben pokoli, éves átlagban 40 fokos hőség, melyet aligha éltek volna túl az akkori élőlények. Valamilyen éghajlati mechanizmus megvédhette az alacsony szélességeket attól, hogy felforrjon a vizük; nagy valószínűséggel a sarkok felé tartó, ciklonok által hajtott meleg tengeráramlatok, melyek némileg kiegyenlítették a hőmérsékletet a trópusok és a sarkvidékek között.
Mi adta ezt a hatalmas szén-dioxid-adagot a légkörbe? A földi szénforgalomban alapvető tényező a vulkánosság és a mállás, mely utóbbi szenet von ki a körforgásból. A kréta időszakban igen erős volt a bazaltvulkánosság, ami erősen növelte a szén-dioxid-tartalmat. Számítások szerint a felső krétában és az eocén elején a légköri szén-dioxid-szint 8-szor magasabb volt az ipari forradalom előtti időszakhoz képest. A vulkánosság csillapodtával megkezdődött az Eurázsiai-hegységrendszer, a Himalája kiemelkedése és gyors eróziója. Mindez a melegházállapotból hűtőházfázisba vezette át a bolygót.
