Dörzsölés közben ugyanis ellentétes töltések halmozódnak fel a két tárgyon, feszültségkülönbség keletkezik, ami, ha elég nagy, akkor kisülés, mikroszkopikus villámra hasonlító szikra jön létre köztük. Ugyanígy működnek a nyolcvan éve kifejlesztett Van de Graaff-generátorok is, amelyek ipari méretekben több millió voltos elektrosztatikus feszültséget képesek előállítani. És ki gondolná, hogy a ragasztószalagok használatakor is ez történik. Sokan állítják, hogy a sötétben letekert celluxot halványkéken látják fényleni. Ám a kutatók egy ennél többet mondó legendának jártak utána.

Egy szovjet fizikus ötven évvel ezelőtt azzal a feltevéssel állt elő, hogy ha vákuumban tekerjük le a celluxszalagot, röntgensugarak is keletkezhetnek. Ugye fantasztikus lenne, ha ilyen könnyen és kis energiával elő lehetne állítani az egyébként bonyolult és drága berendezéseket igénylő röntgensugarakat? "Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" - gondolta mindenki. Az említett kutatócsoport azonban szeretett volna kísérleti cáfolatot is adni. Építettek egy egyszerű eszközt, amiben a magnószalagokhoz hasonlóan egy motor csévéli le a sarki papírboltban vásárolt ragasztószalagot, és mindezt egy olcsó vákuumkamrában helyezték el.

A berendezést bekapcsolva egy detektor segítségével azonnal láthatóvá vált, hogy a szalag felülete elektronokat bocsát ki. A levegő hiánya miatt csak nehezen jön létre szikra, és így sokkal nagyobb töltés alakulhat ki, mielőtt elindulnak a felületről az elektronok. De elegendő lehet-e a töltött részecskék energiája ahhoz, hogy röntgensugarakat bocsássanak ki? Legnagyobb megdöbbenésükre a kamra üvegfalán keresztül nemcsak hogy röntgenfelvillanásokat tudtak kimérni, de az olyan erős volt, hogy egy orvosi film segítségével röntgenfelvételt készítettek az egyik kísérletező kedvű kutató ujjáról. Sikerült tehát a polcról leemelt legelső ragasztószalaggal megvalósítaniuk a világ leggazdaságosabb röntgenforrását.

A lehetőség, hogy egy nap akár csak részben sikerül kiváltani a komplex és költséges röntgenberendezéseket, valószínűleg elég ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet a celluxok (fésűk, műanyag cipők stb.) fizikájára. Annál is inkább, mivel az első meglepetés után még nem tudtak kielégítő magyarázatot adni a jelenségre, mi is történik egészen pontosan a tekercs, a ragasztóanyag és a szalag elválásakor, ami végül ilyen drasztikus eredményre vezet. Félnünk mindenesetre addig sem kell a cellux használatától - ami vákuumban egy nap talán mobil röntgenfényképezők alkatrésze lesz, az levegővel körülvéve továbbra is csak veszélytelen univerzális csomagolóeszköz.