Ma körülbelül 1000 szárazföldi állatfajt vadásznak. Csak Közép-Afrikában évi egymillió tonna dzsungelhúst termelnek - nem mellékesen, ez fedezi az ott élők proteinszükségletének 80 százalékát - az azonban nyilvánvaló, hogy ez a fajta vadászat ritkán fenntartható.

Néhány afrikai ország kategorikusan tiltja, másutt engedélyezett az éjszakai vadászat vagy a hurkok kihelyezése - modellből tehát van többféle. A gond az, hogy egyiket sem sikerül betarttatni. A CIFOR úgy véli, több hatalmat kellene adni a földdel nem rendelkező helyieknek - akik a megélhetésért vadásznak -, rájuk bízva egy terület vadvilágát, hogy kezeljék azt saját élelmük biztosítása érdekében lehetőleg fenntartható módon.

Mint kiderült, Kamerunban és néhány elszigetelt területen már működik az ötlet. A malajziai Sarawakban például bevált, hogy 1998-ban teljesen betiltották a kereskedelmi célú vadászatot, és engedélyezték a helyi lakosoknak az állatok saját fogyasztásra való kilövését. A kongói kormány még az erdőben működő fakitermelő cégeket és egy légiónyi természetvédelmi őrt is bevont az ellenőrzésbe, hisz a vadászat az erdő mélyén zajlik, távol a fürkész tekintetektől, így nehéz számon tartani a leölt gorillákat, csimpánzokat, erdei elefántokat, esetleg az antilopféléhez tartozó bongók fogyatkozását.

Vannak persze, akik vitatják a módszer eredményességét. A kétkedők szerint nem reális azt hinni, hogy a vadászok tömegét le lehet majd beszélni a vadászat jelentette gyors pénzszerzésről, hisz ebbe a tevékenységbe nem kell befektetni semmit, jóformán csak a lövedékek árát.

Egyesek szerint gazdasági ösztönzők bevezetésére lenne szükség, hogy megjutalmazhassák azokat a helyi közösségeket, akik megőrizték vagy gyarapították a rájuk bízott természeti javakat. Mások szerint ez felesleges, mert a jutalom villámgyorsan felszívódna a korrupt helyi kiskirályok zsebeiben.

Azzal talán el lehetne érni valamit, ha a kormányok az élővilág fenntartható kezeléséhez kötnék a fakitermelési és bányászati engedélyeket, ezáltal egy cég csak akkor végezhetne bármilyen termelő tevékenységet, ha szigorúan tiltaná munkásainak a dzsungelhús-vadászatot. A veszélyeztetett fajok szempontjából ez azért jelentős, mert a bányászati és fafeldolgozó cégek remek utakat építenek az addig megközelíthetetlen vidékekre, így a beruházások környékén mindig drasztikusan megugrik a dzsungelhús-kereskedelem.

A megoldást keresők valójában csak abban értenek egyet, hogy a veszélyeztetett fajokat valamilyen módon értékesebbé kell tenni élve, mint holtan.