És hiába kezel egy régi évfolyamtársam, csikorog a kapcsolatunk. Nem mondja, de érzem, hogy általam ő is állandóan megfigyelve, kontrollálva érzi magát. Nem kértem, de akarva-akaratlanul is "kiemelt ellátást" élvezek, ami az én értelmezésemben túlbiztosítást jelent. Magyarán: agyonvizsgálnak és agyonkezelnek, még egy lapáttal rátéve az egyébként is túl defenzívnek nevezhető medicinánk mindent lefedező attitűdjére.

Szóval VIP-es beteg lett belőlem. Márpedig mi tudjuk igazán, hogy mindig a protekciósokkal van a baj, náluk jelentkeznek a komplikációk. Egyelőre csak a vénáimat szúrják el, meg persze a röntgent kellett kétszer is megismételni. Azt a fránya endoszkópot is csak többszörre tudták belém vezetni. És a műtét még előttem van...

Közben pedig tudjuk, a betegség nem válogat. Ugyanúgy félek a fájdalomtól, a következményektől - a haláltól -, mint Kovács bácsi a szomszéd ágyon. És hát kezelőorvosom, a kollégám és barátom is kényszerpályán van: nem az ő és az én doktorátusom, hanem a leleteim (labor, CT, biopszia, szövettan...) diktálják a teendőket.

Nem jó betegnek lenni. Orvos betegnek pláne nem.