Félméteres halat cipelt egy gumicsizmás férfi a hűvös szélben. A tengerpartról jött, öszszehúzta egy kicsit magát, mert bár jóval északabbra vagyunk, itt is hűvösnek számít szeptember második felében a nullánál alig magasabb déli hőmérséklet. Azt hittem, ez az idilli környezet egy finn nemzeti park megszokott képe, de alig tettem néhány lépést, kollégáimmal máris a loviisai atomerőműhöz értünk. Pontosabban a fogadóépülethez, amelyet egy kurta híd választ el Hästholmen szigetétől. A szigeten pedig ott a két blokkal működő, összesen 976 megawattos erőmű. (A tavaly harmincéves reaktorok működését húsz évvel meghosszabbították.) A finnek újabb reaktort szeretnének idetelepíteni, 1000-1800 megawattosat, erről a helsinki parlament 2010 körül dönt.

Radioaktív hulladékkal teli hordó 110 méter mélyen

Peter Tuominen, a Helsinkitől száz kilométerre keletre található loviisai erőművet működtető Fortun cég - amelynek egyik legnagyobb külföldi befektetője az amerikai nyugdíjas tanárok egyesülete (!) - munkatársa szerint honfitársai elfogadják a két finn atomerőmű működését. Ez ugyanis a legjobb módja a szén-dioxid-kibocsátás visszafogásának. Ha azonban Loviisa azt mondja, nem kell újabb reaktor, akkor nincs mit tenni. A cég egyébként csak iparűzési adót fizet a városnak, a helyiek támogatására nem költenek. Nem építenek uszodát, sportpályát, nem támogatnak foci- vagy éppen kosárlabdacsapatot. Az ettől szögesen eltérő paksi gyakorlat óhatatlanul felötlött bennem.

A finnek nagy figyelmet fordítanak az energiatakarékosságra, a megújuló energiákra, de az atomról nem mondanak le. (Északi rokonainknál az atomból hasított elektromos áram aránya 25 százalék, az európai átlag 30 százalék.) Loviisában 460-an dolgoznak - a négy blokkot üzemeltető Pakson közel két és fél ezren.

Az alig egy négyzetkilométeres sziget azonban ahhoz elég nagy, hogy elférjen rajta a kis- és közepes aktivitású hulladékok lerakója. A finnek szerencséjére nem kellett körbefúrniuk az országot ahhoz, hogy megfelelő helyszínt találjanak. Némi túlzással ugyanis szinte gránit az egész ország. A sziget feltérképezése után választották ki azt a helyet 110 méterrel a tengerszint alatt, amely biztonságosan befogadhatja a sugárzó hulladékot. A cég másik szakértője, Tapani Eurajoki szerint maga a tároló - amelyet szintén az erőmű üzemeltet - 15 millió euróért, azaz szűk négymilliárd forintért készült el, ami nagyságrenddel kisebb költség, mint amibe a készülő hasonló funkciójú bátaapáti tároló kerül. (A tizenötmillió euró a nemzetközi gyakorlatban is hihetetlenül alacsony összegnek tűnik.)

Hegyháti József, a hazai radioaktív hulladék kezelésére létrejött RHK Kht. vezetője szerint a magyar tároló helyszínének kiválasztása, az engedélyezés, az előkészítés 22 milliárd forintba került, a 40 ezer köbméteres föld alatti tároló kiépítésének költsége 38 milliárd. Meggyőződése, hogy a 15 millió eurós költség számos olyan elemet nem tartalmaz, amit a magyar keret igen.

A 110 méteres mélységbe repítő liftből kiszállva egy hatalmas mesterséges barlangba jut az ember. Az első hulladékkal teli hordót 1998-ban hozták ide, azóta az egyik vágat megtelt, a másik félig. A folyékony szennyezést egy köbméteres konténerekbe teszik, a szilárdat kétszáz literes hordókba tömörítik. A kiépített műszaki rendszer 6-700 évre garantálja a védelmet, a természetes gát, azaz a gránit jóval tovább. Ennek ellenére folyamatosan mérik a sugárzást, de eddig nem tapasztaltak semmilyen rendellenességet.

A horgászok nyugodtan cipelhetik haza a tengeri halakat.

2008. szeptember-október, Loviisa-Budapest