Erre érkezett egy reagálás, mely kifogásolta, hogy írásomban a házfalakat és a városképet elcsúfító jelenséget szociokulturális szennynek neveztem, mondván: művészettörténészek és esztéták a graffitit már régen a művészet kategóriájába sorolják. Elképzelhető, hogy így is van, ám én nem a hajdani berlini falon ékeskedő ábrázolásokat, hanem a graffiti sajátos eltorzulását, a tagoknak nevezett firkálmányokat és a drága pénzekből helyrehozott épületek összebarmolását tartom továbbra is szennynek, s elterpeszkedését épített környezetünkben szociokulturális jelenségnek. Valószínűleg így gondolhatja a neves esztéta, Bojár Iván András is, ha már az említett mozgalom vezetőjeként harcot indított a falfirkák ellen. Mert a tagelők nemcsak a bezárt boltok kirakatüvegét, és nem városesztétikai figyelmeztetésként kenik össze, hanem minden szabadon hagyott falat, legyen az frissen festett vagy sem, új villamosmegállót, sőt vasúti vagont. Ez pedig nem műélvezetet, hanem társadalmi összefogást és alapos elemzést kíván. A valódi graffitiknek ott vannak az e célra átadott graffitifalak és hasonló felületek, betonkerítések. Tessenek itt élni a street-art lehetőségeivel! A Szeretem Budapestet mozgalomnak pedig sok sikert kívánok!