A számítás látszólag az egyszerűnél is egyszerűbb, hiszen minden termelési, csomagolási és szállítási műveletnek megvan a maga, grammokban kifejezhető széndioxid-kibocsátási vonzata (amit ráadásul többnyire tudnak is a gyártók) – csoda, hogy eddig nem tették közzé. Csodák persze nincsenek: ha az importból származó, trópusi gyümölcsöt tartalmazó gyümölcsjoghurton ott állna, hogy tíz kilogramm széndioxid került miatta a levegőbe, és mellette a hazai, meggyes-málnás-barackoson az virítana, hogy – mondjuk – 30 gramm, néhány vevő bizonyára elgondolkodna a döntésen.

A mai, alapvetően az import-exportra és a szabad kereskedelemre épülő gazdaságban – ahol a fenyegető klíma-pánik miatt egyre több a környezettudatos fogyasztó – egy ilyen információnak beláthatatlan következményei lehetnek.

A jelek szerint lesznek is, mert jó esély van rá, hogy a széndioxid-cimkézés megvalósul. A vita már nem is a jelölőrendszer bevezetéséről, hanem – az AFP szerint – inkább a számítás pontos módszertanáról folyik.

Ha például egy palack víz széndioxid-mérlegét kívánják megvonni, hogyan veszik figyelembe a szállításhoz felhasznált gépkocsi CO₂-kibocsátását? Egy 300 grammos bélszínszelet esetében hogyan kalkulálják benne a szarvasmarha által nagy mennyiségben felböfögött, erősen üvegházhatású metángázt, illetve az annak megfelelő CO₂-egyenértéket (akár metánról, akár más gázról van szó, minden üvegházhatású gázt széndioxid-egyenértékben vesznek figyelembe)?

A legkeményebb vita a „virtuális fogyasztás”, vagyis az internetes adatkeresés széndioxid-termeléséről alakult ki. A világháló használatával (például a fölösleges utazások kiiktatása révén) rengeteg környezeti ártalom megspórolható, ugyanakkor hibás az a feltételezés, hogy az Internet „széndioxid-semleges”. A hálózat hatalmas energiafogyasztó, például a szerverek, routerek és az ügyfél-számítógépek működése, gyártása, karbantartása rengeteg áramot igényel.

A The Times egyik cikkében azt állította, hogy két internetes adatlekérdezés átlag ugyanannyi szén-dioxidot hoz létre, mint egy vízforraló: 7 grammot. A Google azonnal válaszolt, közölve, hogy saját mérései szerint egy náluk egy keresés csak 0,2 gramm szén-dioxid termelésével jár (az amerikai keresőcég igyekszik a szervereit megújuló energiaforrásokra, például vízre vagy szélre támaszkodva működtetni). Alex Wissner-Gross, a Times által idézett harvardi kutató szerint az interneten töltött minden másodperc átlag 20 miligramm CO₂-kibocsátással jár. A valóságos érték nagyban függ attól, hogy földrajzilag hol tartózkodik a felhasználó, és milyen eszközöket használ.

A cél egy olyan egzakt számítási és jelölési rendszer lenne, amely lehetővé teszi a különböző tevékenységek hatásainak összevetését, és így egy kevesebb CO₂-kibocsátással járó életmódra ösztönöz. Az új együttható egyfajta valutaként működne, hiszen lehetővé tenné az összehasonlítást (a termék tényleges „ökológiai értéke” alapján).

Az interneten máris találni jó példákat: nem csak online háztartási széndioxid-kalkulátorok léteznek (akár magyarul is, például a MOL vagy az Energia Klub honlapján), de olyan oldalak is, ahol vásárlás előtt autó-vagy televízió-modellek széndioxid-lábnyomát lehet összehasonlítani. Szakértők szerint a "széndioxidban számolásnak" akkor is van értelme, ha nem bizonyul igaznak a klímaváltozás-elmélet, mivel az energiahasználatnak mindenképpen vannak környezeti költségei, és ezeket a széndioxid-kibocsátás elég pontosan követi.

Ráadásul a jelölés bevezetésének lenne bizonyos patrióta jellege is (a helyben termelt árunak szinte mindig kisebb a széndioxid-lábnyoma, mint az importnak), ugyanakkor sokkal kevésbé támadható, mint a „vásárolj hazait” típusú kezdeményezések.

A világ széndioxid kibocsátása. A térkép aszerint torzítja az egyes országok méretét, hogy mennyivel tér el az adott országban az egy főre eső kibocsátás a világátlagtól