Koppenhágai mérleg: semmi, habbal
A kommentárok egy részében felbukkan az az érvelés, hogy a csúcstalálkozó valójában a formálódó új világrend előképe volt: a "fejlettek" és a "fejlődők" táborának nevében valójában az USA és Kína, azaz a globális gazdaság (és politika) két legfontosabb szereplője alkudozott egymással, az EU asszisztálása mellett.
A díszletek mögé nézve ugyanakkor az is látszik, hogy ez az új rend valójában nagyon is régi, csak a szerepek cserélődtek fel. Az USA lassan besorol a szigorúbb korlátozások híveinek táborába (gondosan hozzáigazítva a vállalt kibocsátás-korlátozást az olajszektor és a zöldenergia-ágazat pillanatnyi otthoni erőviszonyaihoz), Kína pedig - amely a szél- és napenergia-iparban egyelőre csak bérgyártó, a saját gazdaságát nagyrészt szénnel fűti, és egyre erősebb érdekeltségekkel rendelkezik a fejlődő országokban lévő nyersanyag- és szénhidrogén-források közelében - a régi gazdasági logika képviselőjeként lép fel, és csupán jelképes, nehezen ellenőrizhető szennyezéscsökkentésre hajlandó.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a fejlődők csoportján belül (akiknek a nevében olykor szintén Kína lépett fel) van egy olyan országhalmaz, amelynek a tagjait már ma is közvetlenül érintik a klímaváltozás negatív hatásai. Ezek az államok - Afrikából, Ázsia délkeleti partvidékéről illetve az óceáni szigetvilágból - a fejletteknél is szigorúbb korlátozásokat sürgettek, a jelek szerint eredménytelenül. A törésvonalakat számokkal kifejezve: a fejlettek - élükön az EU-val - olyan megállapodát sürgettek, amelynek eredményeképpen a globális átlaghőmérséklet-növekedés 2 celsius fok alatt marad.
A szigetállamok, 1,5 foknál húznák meg a határt, a koppenhágai szándéknyilatkozat ( a néhány állam által megfogalmazott és elfogadott, a többiek részszéről csupán "tudomásul vett" dokumentum nemzetközi jogi értelemben ilyesminek tekinthető) eredője pedig nagyjából 3,5 fokos melegedés lenne. Amivel mindössze anyi a gond, hogy a klímamodellek többsége szerint 2 fok fölött a felmelegedés folyamata öngerjesztővé (és ezzel befolyásolhatatlanná) válik. Ráadásul e pillanatban még a 3,5 fokra semlehet mérget venni, hiszen kötelező és feltétel nélküli korlátozást egyedül az EU vállalt.
A csúcson a résztvevők közül csak az egységes álláspontot képviselő Európai Unió játszott többé-kevésbé nyílt lapokkal: előre világossá tette, hogy a maga részésről 2020-ig egy 20 százalékos visszafogást mindenképpen teljesít, de 30 százalékig is elmegy, ha a világ többi része is hajlandó lesz hasonló önkorlátozásra. Ennek e pillanatban nincs realitása (vagyis az EU részéről marad a 20 százalék, ami globálisan akár azt is jelentheti, hogy tovább nő a légkör széndioxid-koncentráiója, mert a legnagyobb szennyezővé előlépett fejlődők nem vállaltak semmi olyasmit, ami kötelező és számonkérhető).
A koppenhágai papír nyitva hagy azért egy kiskaput: 2010 februárjáig még megszülethet a megállapodás egy konkrét számokat is tartalmazó egyezményről. Az esély azonban kicsi, hiszen ahhoz, hogy a sokat emlegetett 2 fok valóban tartható legyen, a fejlett gazdaságoknak átlagosan 40 százalékkal kellene csökkenteniük a saját széndioxid-kibocsátásukat 2020-ig (az 1990-es szinthez képest), amire e pillanatban alig néhány állam (Norvégia, Svédország, Costa Rica, a Maldív-szigetek) látszik hajlandónak.
A később elfogadandó megállapodást ugyanakkor máris kibélelték olyan trükközési lehetőségekkel, amelyek mind arra szolgálnak, hogy a tényleges csökkentés a vállaltnál kisebb legyen. Ilyen a "tiszta szénnek" nevezett, a kőszén elgázosításán alapuló technológiák engedélyezése (amire a zöldek azt mondják: a tiszta szén olyan, mint a vegetáriánus tigris), az ofsetting (amelyben a fejlettek a szegény országokban végregajtott klímavédelmi beruházásokat beszámíthatják a saját csökkentésükbe, vagyis anélkül teljesíthetik a vállalásaikat, hogy odahaza változtattak volna az energiapazarló termelésen), illetve az agroüzemanyag-használat vagy az atomenergia szerepének felértékelése.
Az atomerőműveknek valóban nincs közvetlen negatív hatásuk a klímára, ám ha az uránbányászat, a nukleáris üzemanyag előállítása, az új és a kiégett fűtőelemek szállítása, a sugárzó hulladék ártalmatlanítása is mérlegre kerül, már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Hasonló okokból problémás a növényi alapú üzemanyagtermelés is.
Az Európában felhasznált bioetanol 80 százaléka a tengerentúlon származik, az utaztatása rengeteg széndioxid elfüstölésével jár, az alapanyagot pedig jelentős részben olyan ültetvényeken termelik, amelyeknek a helyén eredetileg esőerdő nőtt, aminek sokkal nagyobb volt a széndioxid-megkötő képessége. Ha ez a gyakorlat fennmarad, az egy később esetleg megszülető "igazi" klímaegyezmény értékéből is sokat levon majd.
